„Oké, akkor most kellene nyugodtnak maradni” – mondtam magamnak, ahogy az egyre növekvő tócsa közepén álltam a fürdőszobában, és világossá vált számomra: elfolyt a magzatvizem. Arra gondoltam, hogy hamarosan találkozunk végre a kislányunkkal. A kórházban meg azt gondolták, hogy nem lesz az azért olyan hamar – de végül nekem lett igazam.
Valószínűleg nincs túl sok nő, aki széles mosollyal az arcán lépi át a szülészet küszöbét, de én közéjük tartoztam. A magzatvizem ugyan elfolyt, de fájásaim még nem voltak, és amikor a taxi éjfél előtt néhány perccel kitett bennünket a kórház előtt, és a férjem fizetni akart, a fiatal sofőr nemet intett a fejével:
– Ugyan, kérlek! Ilyesmiért nem kérhetek el pénzt. Sok szerencsét nektek!
Ez az apró gesztus nekem akkor és ott mindent jelentett: azt, hogy vannak még jó emberek, hogy most valami igazán különleges és fontos dolog történik, hogy mégiscsak egy szép világba érkezik ez a kislány.
A szülőszoba ajtaja mögött aztán egy álmos szülésznő fogadott, aki a legkevésbé sem tűnt izgatottnak – persze, neki nyilván nem ez volt az első szülése. Eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy ez kedvemet szegje, és megpróbálok egy hullámhosszra kerülni vele, elvégre mégiscsak életem legfontosabb eseményén fog végigkísérni. Később kiderült, hogy ez könnyebben megy, mint gondoltam volna, és másnap reggel már tudtam, hogy amíg élek, hálával fogok gondolni Zsuzsira.
Miután rám tették a CTG készüléket, az ügyeletben lévő fiatal orvosnő is megérkezett.
A vizsgálat után arra jutott, hogy fájások sehol, a méhszáj szinte teljesen zárt, küldjem haza a férjem, én pedig próbáljak meg aludni, pihenjünk mindketten, mert reggelig nem történik úgysem semmi, akkor viszont kelleni fog az energia.