69 éves nő vagyok, kétszer voltam házas. Az első férjem 40 évesen meghalt, a másodikkal elváltunk. Ezután még volt két hosszabb és két rövidebb kapcsolatom. Gyerekem nem született, de nem is bánom. Nyolc éve élek egyedül és nagyon élvezem. Nem kell senkit kiszolgálnom, azt csinálok, amit akarok. Lehet, hogy a neveltetésem miatt vagy saját hibámból, de mindig körbeugráltam a partnereimet, túlságosan is. Most sokkal nyugodtabban élek, hogy nem más körül forog az életem, jó ez így.
Férfiként sosem voltam jó a kompromisszumokban, ezért nem meglepő, hogy egyedül maradtam vénségemre. Mindig úgy gondoltam, hogy a házasság lemondások sora, aminek a vége elkerülhetetlenül az, hogy az ember túl sokat ad fel magából. Hogy milyen így az életem? Változó. Néha úgy gondolom, ez így a legjobb, néha meg úgy érzem, mégiscsak jobb lenne, ha lenne mellettem valaki.
Nem hiszek az „igaziban" és ez segít elviselni, hogy egyedül vagyok 65 éves agglegényként. Fiatalon voltam párszor szerelmes, aztán amikor ötödjére gondoltam valakiről, hogy ő a lelki társam, rájöttem, hogy ez balgaság. Szerintem az „Igazi” egy káros hazugság, amivel már fiatalon elkezdik tömni az ember fejét, hogy aztán kudarcként élje meg, ha nem találja meg ezt a képzeletbeli, isteni partnert. Én ennél sokkal racionálisabb vagyok, ezért nem fogom fel tragédiaként, hogy egyedülálló vagyok idős koromra. Különben is, művészként az én igaz szerelmem mindig a zene volt.
77 éves nő vagyok, aki mindig tudta, hogy nincs „Igazi.” Ez az elmélet csak irreális elvárásokat, majd elkerülhetetlenül csalódást, szomorúságot és neheztelést eredményez. Az ember mindig csak magára számíthat, akkor is így éreztem, amikor kapcsolatban voltam, így öregkoromra meg áldásnak tartom, hogy nem kell elviselnem, kiszolgálnom és pelenkáznom valami zsémbes vénembert. A nővérem megtalálta az Igaziját, de a férje tíz éve meghalt, így özvegyként ugyanott tart, mint én: egyedül van.
Kutatóként a munkám mindig fontosabb volt, mint a házasság vagy a gyerek, és akkoriban nem érdekelt, hogy ezek kimaradtak az életemből. 70 éves nőként azonban most olyan erővel zuhant rám a magány, hogy összeroskadok a súlya alatt. Egy hetven éves nőre senki nem kíváncsi, megbecsült kutatóként sosem gondoltam, hogy öregen a társadalom így átnéz majd rajtam.
Köszönöm, nagyon boldog vagyok! Fiatalon elváltam, de van két felnőtt gyerekem, akik gyakran látogatnak és nagy örömöm telik az unokáimban. Hetente kétszer találkozom a barátnőimmel, egyszer kávézni megyünk, egyszer pedig nálam bridzselünk. Pezsgőbb a szociális életem, mint a tizen- és huszonéves unokahúgaimnak, a hátam közepére nem kívánok férfit.
Őszinte leszek, nem könnyű egyedül öregasszonyként. Össszeszorul a szívem, amikor korombeli idős házaspárokat látok kézenfogva séltálni. Vannak egészségügyi problémáim, de a magány az, ami a legjobban fáj.
Amíg nekem volt merszem negyven évesen elválni a kiállhatatlan férjemtől, addig a három legjobb barátnőm nem mert lépni és a mai napig isszák a döntésük levét. A nők szívósabbak, ezért ők gondoskodnak a férjeikről, akik tunya, beteges papák lettek. A barátnőim mind egy tízest letagadhatnának és a mai napig tele vannak élettel: utaznának, programokat szerveznének, de az öreg férjek visszahúzzák őket. Engem kifejezetten irigyelnek, amiért nincs egy ilyen púp a hátamon.
A válaszom az, hogy férfiként megöli a lelkem, hogy állandóan egyedül vagyok. Próbálok szóba elegyedni a szomszédokkal, de mindenki rohan, nem akarnak velem beszélgetni. Egyedül kelek, csoszogok vásárolni, megyek orvoshoz, főzök, tévézek és egyedül fekszem. Nem így terveztem és nem jó ez így.