Remény - Napi 1perces

Írta: ,

– Nekem erre nincs időm… Kérdezze meg a nővérkéket, majd ők mindere válaszolnak! – mondta a főorvos, és egyértelmű kézlegyintéssel jelezte: részéről befejezettnek tekinti a vizsgálatot.

Klári szédelegve húzta fel magára a ruháit – olyasfajta érzések kavarogtak benne, amelyek arra sarkallták, hogy legjobb lenne tán elmenekülnie ez elől az egész elől. De már késő volt, a nagy gépezet bekebelezte.

– Jöjjön! Megmutatom a helyét! – ragadta karon az ápolónő, és egy frissen áthúzott ágyhoz vezette.

Rajta kívül még 4 beteg volt a szobában, valamennyien túl voltak már a műtéten, katéterek és drének vezették ki testnedveiket, infúzió csepegett vénáikba. Elborzadva gondolt a rá váró megpróbáltatásokra. Átöltözött.

A kórházi hálóing durva anyaga szúrta a bőrét, s olyan rövid volt, hogy úgy érezte mindene kilátszik belőle. A kripta-hőmérsékletű kórteremben minden ízében reszketni kezdett – gyorsan be is bújt a paplan alá.

– Magát is műtik? – kérdezte a mellette fekvő idős asszony.

– Igen.

– Mivel?

– Kivesznek mindent… – húzta végig a kezét az alhasán, majd lopva letörölte a szeme sarkában gyülekező könnycseppeket.

– Pedig nagyon fiatal vagy… habár a baj ma már nem nézi a kort… Gyereked van?

– Nincs.

– Kár. Férjed?

– Az sincs…

– Elváltatok?

– Nem.

– Barátod az van?

– Csak volt… Amikor megtudta mi vár rám – elmenekült… Amit tökéletesen megértek…

– Megérted? Viccelsz? Micsoda egy nyomoronc alak lehetett… Jobb is, ha lelépett… Szegénykém… Akkor most ezt egyedül kell végigcsinálnod…

– Igen. Egyedül. De én erős vagyok, és képes leszek legyőzni… – jelentette ki határozottan.

– Úgy legyen… Csak tudod, kedveském a műtét után mindent más színben fogsz látni majd… Amikor majd fáj minden mozdulat…

Nem válaszolt. Nem akarta, hogy az asszony negatívitása átragadjon rá. Nézte a repedező plafont, a málló vakolatot, az ősrégi szigeteletlen rozoga ablakokat, a 60 évet is megélt rozsdásodó éjjeliszekrényeket. 

– Hát nem egy Grand Hotel ez a hely – jegyezte meg.

– Nem. Bezzeg a szülészetet, ha látnád… habár Te azt már nem fogod közelebbről meglátni, ha meglesz a műtét… Pedig ott minden új, és kényelmes, minden szobához külön WC és zuhanyzó tartozik, modern bútorok, állítható ágyak, mintha nem is kórházban lennél… Itt meg: minden berendezés olyan, mintha a szeméttelepről lett volna összeguberálva – emelkedett fel az ágyáról az idős asszony. Arcát újabb és újabb fájdalomhullámok szántották végig.

– De ne is csodálkozzunk ezen: ott új életek születnek, itt meg, mintha csak átmeneti állomás lenne élet és halál között… Még el sem kezdték az ember gyógyítását, s már lemondtak róla…

Klári hátat fordított az asszonynak. Vékony vállait rázta a sírás. Nem. Az nem lehet. Ő nem adja oly könnyen magát. Eszébe jutott a mondás: a remény hal meg utoljára. Igen. Ő mindvégig reménykedni fog, és bízni… Csak így győzedelmeskedhet – más opció nem létezik…