Rántott velő - Napi 1perces

Írta: ,

Feszengve ült az asztalnál. Ez az első „hivatalos” randijuk. 

Mindketten kellőképpen zavarban vannak ahhoz, hogy akadozva menjen a társalgás. Érdekes módon, amíg az egyetemen találkozgattak, nem volt semmi baj: órákig beszélgettek, nevetgéltek.

De most! Most, hogy komolyra fordultak a szándékok-és a barátság hirtelen szerelemmé nőtte ki magát – nem igazán tudtak mit kezdeni a helyzettel.

– Azt hiszem, rendelnünk kellene.. – törte meg a csendet Csaba.

A lány összerezzent. Még ez is! Mit illik egy ilyen elegáns vendéglőben rendelni? Ha salátát rendel, éhen pusztul a nyúlkaján, ha valami húsos-nehéz ételt választ, bélpoklosnak tűnik.

Hosszas hezitálás után a rántott velő mellett döntött. Egyrészt ez különlegesnek tűnt, másrészt felidéződött benne gyermekkora ételének zamata: amikor a családi disznóvágások végeztével édesanyja a kimaradt kolbászt összesütötte a főtt-felszeletelt vesével, és a főtt agyvelővel.

– Biztos finom lehet, én is azt kérek… – bólintott elégedetten a fiú, és lopva Zsófit vizslatta.

Mi történhetett a mindig életvidám lánnyal, hogy most ilyen csendben van? Talán a tegnapi csók és a vacsorameghívás bizonytalanította el? Lehet, hogy elsiette a dolgokat?

A pincér kihozta az ételt: salátalevél-ágyon 5-5 nagyobb darab rántott valami – feltehetőleg a velő – sült burgonyával és paradicsommal körítve.

– Na! Lássuk! Jó étvágyat! – törte meg a meglepettség csendjét a fiú, és belekóstolt az ételbe. 

Zsófi követte: hagyta, hogy az ízek érvényesülni tudjanak, lassan rágott meg minden falatot.

Nagyon finom volt a velő: az első, a második... szinte etette magát. Zsófi jó kislányként tudta: ételt nem nagyon illik a tányéron hagyni, ezért aztán evett-evett, addig sem kellett megszólalnia. De a harmadik nagy velő-darab előtt furcsa undor telepedett rá. Piszkálni kezdte az ételt, s úgy érezte, ha még egy falatot le kell nyelnie, szégyen vagy sem, de rosszul lesz.

– Azt hiszem, én nem bírok többet enni…

Csaba szintén hősiesen küzdött a rántott velő-darabokkal, de hallva Zsófit, megkönnyebbülten dőlt hátra:

– Én sem… Pedig finom volt…

Egymásra néztek.

– Az első egy-két falat… – mondta Zsófi.

Felnevettek.

– Nem megyünk el a közeli főtérre? Jó programok vannak – ajánlotta Csaba, és Zsófi kapva-kapott az ajánlaton. 

Fizettek.

– A maradékot elcsomagoljam elvitelre? – kérdezte a pincér.

– Isten őrizz! – bukott ki szinte egyszerre belőlük, majd kézen fogva elrohantak a pincér legnagyobb ámulatára.

A főtéren sétálva ünnepélyes fogadalmat tettek: bár emlékezetesre sikerült az első közös vacsora, de ennek tiszteletére rántott velőt soha többé nem fognak rendelni…