Odafigyelés - Napi 1perces

Írta: ,

Sára rémülten vette tudomásul a tényt: nem hormonális zavar okozta a késést.

Az ötödik megismételt teszt után (rá is ment az összes zsebpénze) elhitte: nem tévedett.

Állt a fürdőszobatükör előtt, farkasszemet nézve önmagával, és potyogni kezdtek a könnyei. Most mi lesz? Mit fognak szólni a szülei, a barátai, az ismerősei? Mi lesz az iskolával a fényes kilátásokkal? Ő, a 10/b legjobb tanulója teherbe esett…

Ott és akkor tudta, mit kellett volna tennie, de nem tette meg: hiszen mennyi rá az esély, hogy már az első alkalommal bekövetkezik ez a rémálom? Nem, nem történhet meg – gondolta akkor. És lám: megtörtént.

Mint egy ócska ponyvaregényben… Csüggedten rogyott le a kád szélére… Mit fog most csinálni? Mit tegyen? Az anyja és az apja szíjat hasít a hátából, ha bevallja… Letörölte a könnyeit, mosolyt erőltetett az arcára – és megpróbálta ott folytatni a napját, ahol abbahagyta. De tudta: ezentúl semmi sem lesz már olyan, mint régen.

Az első hetekben számtalanszor volt rosszul.

– Mit ettél, te gyerek, hogy ennyire kutyául nézel ki? – kérdezte az apja, amikor már a sokadik reggelen is szinte kék volt a feje a hányingertől.

– Biztos a hétfői pizza volt rossz – felelte, és már rohant is a fürdőszobába.

Nem mondott senkinek semmit: élte a középiskolások gondtalannak ítélt, de számára már nemcsak gondterhes hétköznapjait – és bújta az internetet. Töviről-hegyire fújta a terhességgel kapcsolatos szakirodalmat, pontosan ismerte, mi zajlik a szervezetében, testileg-lelkileg próbált felkészülni a nagy eseményre.

Ahogy teltek a hetek, és ahogy gömbölyödött a pocakja, úgy próbálta elrejteni várandósságát. Eleinte elég volt, hogy szorosan átkötötte magát egy széles ruhadarabbal, aztán egyre bővebb és bővebb ruhákat kezdett vásárolni és viselni.

Egyszer az anyja szóvá is tette, hogy milyen furcsa divatot követ, de ő nevetve hárított – mondván, a suliban most mindenki ilyen kényelmes holmikban jár. Ha valaki pedig megemlítette, hogy mennyire kikerekedett mostanában, krónikus csokifüggőségével magyarázta ki hízásának okát. 

Aztán egy verőfényes tavaszi reggelen, éppen a kijárat felé tartva iszonyatos fájdalom hajlította kétrét. Szülei, látva szenvedését, azt sem tudták, hová kapjanak: a „mit érzel, hol fáj, mi van veled?” kérdésekre képtelen volt válaszolni, és hiába érkezett el az idő a nagy vallomásra a fájdalom teljesen megbénította.

– Rettenetesen görcsöl, Doktor Úr! Mi lehet ez? Epegörcs? Vesekő? Bélcsavarodás? – találgatott az édesanyja, miközben ő falfehéren tűrte, hogy a kiérkező orvos megvizsgálja.

– … vagy éppen szülni fog – fejezte be a mondatot a férfi, és nem igazán értette a szülők meglepetéstől megnyúló ábrázatát. – Jön velünk a mentővel? – fordult az asszony felé.

– Istenem! Micsoda szégyen! Hogy tehettél ilyet velünk? – kiabált az anyja magából kikelve.

– Asszonyom! Jön a lányával vagy sem? – kérdezte türelmetlenül az orvos.

– Nem. Nincs rám szükség. Ha eddig sem volt, most minek mennék? Mi lett a lányunkból? Világ szajhája!

A mentőorvos határozott hangja szakította félbe szidalmainak áradatát:

– Itt erre most nincs idő! Fejezze be! 

– De hát el sem mondta! Nem is tudtunk róla – háborgott az édesapja.

– Ha az önök családjában lett volna egy kicsi odafigyelés, könnyen fel tudták volna ismerni a terhesség jeleit. Lett volna rá kilenc hónapjuk…

Szülei szégyenkezve sütötték le a szemüket. Sára ott és akkor megfogadta, hogy soha többé nem fogja őket ilyen megalázó helyzetbe hozni – csak még most az egyszer bocsássanak meg a könnyelműségéért.