Nem kérdés - Napi 1perces

Írta: ,

– Anyámékhoz költözünk – jelentette ki a férfi határozottan. A nő elborzadva nézett rá.

– Nem. Azt már nem. Én képtelen vagyok egy fedél alatt élni vele… Azok után, amit ellenünk művelt, nem kérheted ezt…

– De muszáj. Vagy az ő háza, vagy az utca… Nem kérdés, hogy melyiket célszerűbb választanunk. Tudom, hogy haragszol rá, de most félre kell tenned a sértettségedet. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ezt a lehetőséget elvessük.

– De én nem akarom egyfolytában a kioktatásait hallgatni – tiltakozott a nő.

– Pedig fogod. Ma beszéltem vele – örömmel beleegyezett.

– Azt elhiszem. Már előre élvez minden percet, amit a meggyötrésünkkel tölthet. Tényleg nincs más megoldás? – pillantott könyörgőn a férfira.

– Nincs. A bank a hét végéig adott időt a költözésre, ha nem tesszük meg magunktól, jön a kilakoltatás. Ezt pedig gondolom, Te sem akarod megvárni…

– Nem. Semmiképp. Megyek, folytatom a csomagolást… – sóhajtott fel lemondóan, és tudta eddigi gondtalan és boldog mindennapjaik pillanatok alatt foszlanak köddé.

– Nem is mondtad, hogy elköltöztök! – állította meg a szomszédasszonya, miközben sorra pakolták be a dugig tömött táskákat a kisteherautóba.

– Nem akartam elkiabálni. De muszáj mennünk, mert Tibi a szülővárosában Kaposváron kapott állást, én pedig az anyósomat kell, hogy ápoljam – felelte.

– Ó, nem is tudtam, hogy olyan beteg szegény… 

– Eddig nem is volt, de nemrég agyvérzést kapott, lebénult. Mellette kell lennem… – mondta elpirulva a hazugságtól, de tartani akarta a látszatot. Azt mégsem vallhatta be, hogy a devizahitel elvitte mindenüket, és anyósa alamizsnáján kell a továbbiakban tengődniük.

– Hát, nem irigyellek… Ha jól emlékszem nem volt egy könnyű természete egészségesen sem… – ingatta a fejét együtt érzőn a szomszéd. – És mi lesz a házzal? 

– Már eladtuk… Úgyhogy nincs visszaút…

– Nem is volt meghirdetve…

– Ne haragudj, pakolnom kell – mentegetőzött, és gyorsan hátat fordított neki. Minél többet kell füllentenie, annál jobban belekeveredhet az egészbe.

Csüggedten állt a holmijaikkal telezsúfolt penészszagú szobában, és legszívesebben sírva fakadt volna. El kellett onnan menniük, ahol annyi az anyósával vívott csata után végre nyugalomra lelhettek. Onnan, ahol boldogok voltak, ahol álmodoztak, tervezgettek. Onnan, ahol a gyerekeik felnőttek. El kellett jönniük ide, ahonnan annak idején fejvesztve menekültek…

– Ne félj! Nem lesz ez annyira rossz! – ölelte át a férje. – Anyám sem olyan már, mint régen… Sokat szelídült, higgy nekem…

Könnyes szemmel bólintott. Igen. Biztosan szelídült – egy 78 éves matróna csak nem lehet már annyira félelmetes…

– Hol vagytok már? Itt álldogáltok a szobában, ahelyett, hogy igyekeznétek! Nem szeretném, ha napokig tartana a felfordulás a házamban a költözésetek miatt! – csattogtak a parancsoló szavak az arcukba.

– Te pedig fejezd be a sírást, lányom, a könnyeid nem hatnak meg senkit... lényegében azt kaptátok, amit érdemeltetek. Én mindig mondtam, hogy a fene nagy nagyravágyásod tesz tönkre benneteket. Szedd össze magad, mert ezer feladat vár rád. Szeretném, ha meleg vacsora lenne, az asztalomon, mire hazajövök a klubból. De ne főzz túl zsírosan, az epém nem bírja… Te, fiam, felhasogathatod a fát, nem árt egy kis mozgás, el vagy hízva, mint egy disznó a sok egészségtelen ételtől, amit a nejed eléd rak. 

A férjével összenéztek az idős asszony háta mögött. Amikor kiment az ajtón szinte egyszerre szólaltak meg:

– Inkább az utca. 

Még soha nem értettek ennyire egyet semmiben.