Ne ítélj elsőre! - Napi 1perces

Írta: ,

A farkasordító hideg ellenére sem áll meg az élet. Tömött kocsisorok araszolgatnak a latyakos aszfalton, emberek özönlenek dolguk után a csúszós járdákon óvatoskodva.

A buszváró, ahol többedmagammal állok nyugalmas sziget a kinti zűrzavarhoz képest. Nyugalmas és meglehetősen bűzös sziget, ahol senki sem akar vagy mer a másik szemébe nézni.

A bizalmatlanság, a közöny, és a szenvedés furcsa keveréke ül az arcokon, és ezen semmit sem változtat az újonnan érkező leendő utas betoppanása sem.

A fiú arca csupa borosta, haja samponért kiált, nadrágján centikben mérhető a rárakódott kosz-réteg, cipőjén még lehet, hogy a tavalyi sár díszeleg, kabátja szakadtan lóg – első blikkre hajléktalan, de lehet, hogy csak rossz passzban van.  

Bárhogy is legyen, az érkező buszra maga elé enged és felsegít egy bundába öltözött középkorú hölgyet, aki némi viszolygással tekint alkalmi lovagjára. Nincs ülőhely – állni kell, és meredten kapaszkodni.

A kanyarokban test feszül testhez, illatok-szagok keverednek, kavarognak a szűk térben, s hogy az ember ne érezze magát még kínosabban, a külvilágra koncentrál.

Házak, telkek, lakótelepek váltják egymást szürke monotonitásban – csaknem állva elalszom az unalomtól, amikor rántást érzek a vállamon... valaki a táskámat huzigálja. Oldalra sandítok: a topis srác áll mellettem, s gúnyosan méreget.

Éktelen haragra gerjedek: LOPNI AKAR TŐLEM! Már éppen fordulok felé, amikor megpillantom a táskámban lázasan kutakodó szőrmebundás kezet. Megdermedek, s mire feleszmélek a döbbenettől a középkorú nő. már a nyíló ajtónál tolakszik lefelé. Szerencsére semmit sem tudott ellopni, hiszen az értékeimet soha nem teszem a táskámba.

Megkönnyebbülve és némi megbánással pillantok a srácra, akinek az arcára egyértelműen kiül a szinte már közhelyessé váló, de annál igazabb gondolat: NE ÍTÉLJ ELSŐRE! Ne bizony…