Múltidéző - Napi 1perces

Írta: ,

Ott állt az ajtóban: frissen és üdén, s olyan ellenállhatatlan mosollyal az arcán, hogy azt hitte, menten a karjaiba kapja.

– Ezt nálam hagytad az este… Gondoltam, visszahozom… – nyújtotta felé Kata a zöld pulóvert, amit az esti séta alkalmával a vállára terített, hogy ne fázzon.

– Köszönöm. Otthon biztosan kerestem volna… – vette át. – Nem jössz be?

– Nem. Köszönöm. Fél óra és indul a buszom… S még teljesen össze sem pakoltam. Örülök, hogy ismét találkoztunk… – mosolyodott el.

– Igen. Én is. Annyi év után jó volt újra beszélgetni.

– Isten veled. Üdvözlöm a feleséged – intett búcsút a nő, és könnyed mozdulatokkal elsétált.

Igen. Újra elsétált. Mint 20 éve azon a borongós őszi délutánon. Hiába bizonygatta a szerelmét, hiába kérlelte – hajthatatlan volt: nem akart a barátságon kívül semmit. Azt mondta, nincs rá felkészülve. Ő pedig? Sértett önérzetét vigasztalandó, sorra gyűjtötte a skalpokat: mindegy volt szőke vagy barna, fiatal, vagy középkorú, csinos vagy átlagos – mintha NEKI akart volna bizonyítani: „Kellek én mindenkinek, találok én magamnak felkészültebbeket”.

De Katát ez láthatóan nem zavarta. Bár elsodródtak egymás mellől – ő megnősült, gyerekei születtek, Kata egyetemet végzett sikeres ügyvéd lett –, de mindig nyomon követte, mi történt a lánnyal.

Aztán tegnapelőtt – új munkahelyének köszönhetően – összefutottak egy továbbképzésen. Mintha el sem telt volna az a 20 év: egymás szavába vágva élvezték az együtt töltött szabad perceket. Az előadások után együtt ebédeltek, vacsoráztak, nagy sétákat tettek a hotel körüli erdőben – szinte megfiatalodott mellette.

– Mi lenne, ha mi ketten otthon is tartanánk a kapcsolatot? – vetette fel a lehetőséget tegnap este Katának, miután felkísérte a szobájába.

A nő sejtelmes mosollyal az arcán nyitotta ki előtte az ajtót.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmész. Nem szeretném, ha egy félreértés miatt másképp kellene rád gondolnom, mint eddig. 

– De én… Én képes lennék érted bármire… – lelkendezett a férfi.

– Ne rontsuk el ezt a szép barátságot…

Barátság. Már megint az a szerencsétlen barátság áll közéjük, mint 20 évvel ezelőtt.

– Magához húzta a nőt, s megcsókolta.

– Nekem nem úgy tűnik, mintha csak baráti lenne a csókunk.

– Túl késő lenne már változtatni bármin is – mondta tűnődve Kata, és kibontakozott az ölelésből. – Menj el, nem szeretnélek még ennél is jobban megbántani…

Egész éjjel kettőjükről gondolkozott. Milyen szép lenne az életük. Nem kellene a felesége kötekedését hallgatnia, nem kellene 45 évesen élve eltemetkeznie, s a felelős családapa kényelmetlen szerepében feszengenie. Reggel a nő kopogása ébresztette.

– Ezt nálam hagytad az este… Gondoltam, visszahozom… – nyújtotta felé Kata a zöld pulóvert.

Ott állt az ajtóban: frissen és üdén, s olyan ellenállhatatlan mosollyal az arcán, hogy azt hitte, menten a karjaiba kapja. De nem tette. A nő szemeiből olyan mélységes fájdalom és keserűség sütött, hogy megrémisztette. Hagyta elsétálni. Hagyta, hogy barátokként gondoljanak továbbra is egymásra. Beleszagolt a pulóverbe – még érezte a nő parfümjének bódító illatát.

3 hónap múlva értett meg mindent. „Menj el, nem szeretnélek, még ennél is jobban megbántani…” „Túl késő lenne már változtatni bármin is...” – visszhangzottak fülében a nő mondatai. Lüktető fejjel tette le az újságot.  Képtelen volt visszatartani a könnyeit. A gyászhirdetéseknél hagyta nyitva. „Élt 45 évet” „Türelemmel viselt súlyos betegség után”.

– Veled meg mi van? – lépett be az ajtón a felesége, az újságra pillantott. – Ismerted?

– Igen. A barátom volt…

– Remélem, nem akarsz elmenni a temetésére! – háborgott az asszony.

A férfi felemelkedett.

– De. El fogok menni… – mondta, és a szobájába ment. Előkereste a zöld pulóvert a szekrénye aljából, oda dugta el a felesége elől, nehogy kimossa. 

Mélyen beszippantotta az illatát, szíve megtelt keserűséggel és fájdalommal.