Ments meg! - Napi 1perces

Írta: ,

Nórikának már a védőnőként való munkába állásának első hetében szembesülnie kellett a rideg valósággal.

Az oktatótermek biztonságos melege, a nagyvárosi orvosi rendelő baba-illatú meghittsége pillanatok alatt szertefoszlott, amikor a falu végén lévő utcába ment családokat látogatni.

A rozoga kerítés-maradványokon hanyagul kidobált ruhák száradtak, az udvarokon gaztenger hullámzott az őszi szélben – két láb taposta keskeny ösvény zavarta csak meg az egyöntetűségüket.

A beszakadozott tetejű düledező vályogház ajtaja nyikorogva tárta fel a penész-szagtól terhes sötét szobákat. Szívesen fogadták, hellyel kínálták, a gyerekek csodálattal állták körbe – maszatos kezükkel meg-megérintve hosszú selymesen csillogó haját.

Nehezen jöttek a szájára a mondatok. Beszélni a csecsemők és kisgyerekek egészséges táplálásáról, fürdetéséről, gondozásáról – ott, ahol egy összetákolt ágyban alszik felnőtt és gyerek, ahol egy repedt szélű műanyag kádban fürdik az egész család, ahol egy rozzant teatűzhely fűti fel az egész lakást (már ha van tüzelő), ahol 3 pár cipő van az öt nagyobb gyereknek, és fejedelmi ebédnek számít a zsíros kenyér – nem volt könnyű feladat. 

– Persze. Megteszünk mindent a kisfiúért… Jöjjön csak, megmutatom, hol alszik a mi kis drágánk… – fogta meg a kezét az anyuka lelkesen, és a belső szoba felé invitálta.

– Itt, ni… Az uram szerezte…- mutatott büszkén az M30-as műanyag rekeszre, amit gondos kezek kibéleltek pokrócokkal, plédekkel, a gyerekek pedig feldíszítették színes papírszalagokkal.

Nórika állt-állt a félhomályban, nézte a körülötte mezítláb sertepertélő vidám kisgyerekeket, s csak egy mondat zakatolt a fejében: „Gyerek vagyok! Ments ki innen!”