Magánügyek - Napi 1perces

Írta: ,

Réges-régen – amikor még nem találták föl a mobilkommunikáció zsebben hurcolható vívmányait – az emberek könnyen szóba elegyedtek egymással.

Természetes volt, hogy egy-egy hosszabb várakozásra ítélt órában beszélgetéssel próbálták múlatni az időt. Új ismeretségek születtek, régebbiek éledtek újjá, érdeklődve fordult egymás felé öreg és fiatal.

Mára ez alaposan megváltozott. Ülünk egymás mellett, kezünkben a világgal – és pityegünk. Mint most is – az okmányiroda előtt várakozva. Fiatal nő érkezik, karján kétéves forma kislánnyal, fülén headsettel.

Folyamatosan beszél:

– Végre ideértünk. De millióan vannak. Neked is pont most kellett kitalálnod ezt a hülyeséget… Jobb dolgom is lenne, mint itt ácsorogni órákon át… Igen. Tudom, hogy határidős… De a műkörmösöm is az… Délután pedig az orvoshoz is el kell mennünk. Kitti nagyon nyűgös volt ma reggel… Egész éjjel ment a hasa. Mit tudom én, hogy mitől! Lehet nem volt túl jó ötlet abból a csípős raguból adni neki, amit anyád főzött… Nem. Én nem azt mondtam, hogy romlott volt… Nem! Még csak azt sem, hogy tett bele valamit! Ne forgasd ki, amit mondtam!  Most miért lovagolsz a szavaimon? És, amikor TE kritizálod az anyámat? Neked szabad? A múltkor is hogy beszéltél vele! Igen… Igaza volt! Nem tehetek róla, hogy neked fáj az igazság… Tényleg jobb lett volna, ha Ervint választom, idióta! – szinte kitépte a füléből a fülhallgatót.

Mint aki a Marsról érkezett úgy nézett körbe. Senki sem mert felpillantani. Ültünk egymás mellett – kezünkben a világgal, és mindannyian úgy tettünk, mint aki nagyon, de nagyon el van foglalva.