Lázadás - Napi 1perces

Írta: ,

Ült az ágya mellett és az életünkön merengett. Olyan szépen indult minden: szerelem első látásra, esküvő, saját lakás, jó munkahely, egészséges gyerekek – mint a mesében –, boldogságuk töretlen volt. Aztán… 

Aztán elkezdett inni – az alkohol lett egy személyben a barátja, a munkatársa, a hálótársa, a szerelme, az élete értelme.

Hiába könyörgött, hiába fenyegetőzött, hiába költözött el, hiába veszekedett vele nap, mint nap, képtelen volt lemondani róla.

Elhanyagolt mindent: az eredetileg patyolattiszta, takaros lakásukban bokáig ért a szemét, halmokban állt a rothadó ételmaradékoktól bűzlő mosatlan, a ruhái piszkosan és szakadtan lógtak rajta, a gyerekeik inkább a messzi kollégiumban töltötték a hétvégéiket, semmint abban a fertőben, ami otthon várta őket.

Pedig ő mindent megtett, hogy szinten tartsák magukat: mosott, takarított, mosogatott, főzött – de Ő, aki nem volt tekintettel semmire – sáros cipővel dőlt az ágyba, sokszor a részegségtől olyan kábult volt, hogy még a fürdőszobáig sem volt hajlandó kimenni, hogy a dolgát elvégezze.

A mentősök is fintorogva léptek be a szobába, amikor kihívta őket az éjszaka. Szokás szerint veszekedtek – üvöltésük messzire szállt a téli éjszakában:

– Nem tűröm ezt tovább! Nem fogom utánad takarítani a mocskot! 

– Ki mondta, hogy takarítsd! Nekem pont így jó, ahogy van! 

– Nem látod, hova süllyedtél? Nem érzed mennyire megalázó a helyzet, amibe belekevertél bennünket? Már a gyerekeid is csak szégyenkeznek miattad! Szabályosan elüldözted őket…

– Én? Én üldöztem el? Ez nem igaz! Te vagy az oka! Mert nem értesz meg, csak folyton veszekedsz velem.

– Hogyne veszekednék… Minden áldott nap részegen tántorogsz haza…

– Én nem vagyok részeg… Mindig csak egy kicsit iszom, hogy elfelejtsem a nyomorúságos életemet melletted…

– Nem kell tovább elviselned a jelenlétemet. Holnap elköltözöm! Aki nem akarja, hogy segítsenek neki, annak nem is lehet segíteni… – ment a szekrényhez, és levette a tetejéről az üres bőröndöt.

– Ne! Ne hagyj el Te is! Csak azt ne! – zokogott fel.

De nem hatotta meg – szisztematikusan pakolni kezdte a ruháit.

A tompa puffanás zajára fordult meg. Azonnal odarohant a rongybabaként heverő testhez. Alig volt légzése, szíve összevissza kalimpált. 

Ült az ágya mellett, és az életünkön merengett. Nem. Nem hagyhatja el, most meg pláne nem. Az agyvérzés komoly volt, az orvosok is azt hitték, nem éli túl. Segítenie kell. Óvatosan megfogta a kezét, és simogatni kezdte.

– Ugye… Ugye ne… nem hagysz magamra? – formálta nehezen a szavakat az asszony – ígér… ígérem meg… megváltozom…

Ült az ágya mellett, és az életünkön merengett. Az új életünkön – az újabb esélyen, amit kaptak. Ő és a felesége.