Látomás - Napi 1perces

Írta: ,

Ült az irodában, és vágyakozva kémlelt ki az ablakon. Igaz, esett az eső, és hideg is volt odakinn, de ezt az egész napos bezártságot már nagyon unta. 

De nem tehetett sok mindent: a munkája a számítógép elé kötözte nap, mint nap.

„Dobozokban éljük le az életünket mindannyian” – zakatolt fejében a mondat, amit nemrég olvasott. „Igen. Dobozban ébredünk a lakásunkban, dobozokban utazunk, dobozokban dolgozunk, dobozokban étkezünk, dobozokban temetnek el!” „Hát ennyi lenne az élet? ENNYI? Átszállás dobozból-dobozba…”. Könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. A melankolikus hangulat egyre jobban elhatalmasodott rajta. 

– Hát Te? Mit búslakodsz itt? – szólította meg valaki. 

Felnézett. Nem látott senkit. Rémülten összerezzent.

– Ne félj! Csak én vagyok… Itt virulok előtted, és észre sem veszed…

– De én… De Te… Te csak egy kaktusz vagy… – suttogta csodálkozva.

– Igen. CSAK egy kaktusz… Mégis boldog vagyok, nem úgy, mint Te…

– Könnyű neked, semmi gondod…

– Rosszul gondolod… Jelenleg éppen szomjazom… De TE ezzel sem törődsz. Ha nagy ritkán az eszedbe jutok, nyakon zúdítasz egy pohár jéghideg csapvízzel, én meg fázhatok, és fulladozhatok hetekig…

– Én meg dobozokban élem le az életem! Dobozból ki, dobozba be…

– Hát én? Ugyanebben a mini cserépben feszengek már két éve, és eddig mégsem panaszkodtam… Megpróbálom az élet jó oldalát nézni: már az is eszméletlenül nagy szerencse, hogy itt lehetek, hogy élhetek, még ha csak egy szűk cserépben is…

– De TE CSAK egy kaktusz vagy! Neked nem lehetnek érzéseid! Te nem panaszkodhatsz! – kiáltott fel hangosan.

Nyílt az ajtó.

– Zsuzsa! Valami baj van? – lépett be az irodába a főnöke.

Zsuzsa fülig vörösödött. 

– Nem, semmi – felelte, majd minden magyarázat nélkül felpattant, és kabátját magához ragadva kiviharzott az ajtón.

Ki a munka-dobozból, ki a szabadba, mielőtt végképp becsavarodik.