Konyhamalac - Napi 1perces

Írta: ,

– Zalán mamája vagyok! Örülök, hogy megismertelek… Gyere be, itt leteheted a biciklidet – invitálta szívélyesen a 10 éves kisfiút a fiatal csinos anyuka.

Zolika tátott szájjal nézett körbe: még soha nem látott akkora házat, mint ez: faragott kőoszlopos veranda, mindenhol színes virágok, frissen nyírt pázsit, saját kis kerti tó- aranyhalakkal, két csillogó autó a behajtón, hintaágy – mint az amerikai filmekben.

– Zalán már nagyon vár téged! Nem is akart hozzákezdeni a tanuláshoz nélküled… – nyitotta ki a hatalmas bejárati ajtót előtte az asszony.

Zolika lerúgta kopott cipőjét, majd megilletődötten követte a nőt: súlyos fa bútorok, süppedős szőnyegek, tisztaság-illat, márvány és csillogás övezte útjukat.

– Jaj! Nem kellett volna letenned a cipődet! Meg fogsz fázni! Na, gyere csak, adok én egy jó meleg szobapapucsot a lábadra.

A puha plüss lábbeli melegen ölelte körbe a márványlap hidegétől fázni kezdő lábujjait. Az új iskolában, ahová mindössze két hónapja járt még, Zalán lett a legjobb barátja. Az első héten még csak padtársak voltak, később már sülve-főve együtt mulatták az időt a szünetekben, s jókat fociztak a pályán suli után. Egészen három nappal ezelőttig, amikor Zalán elesett, és eltört a lába.

– Na, jól van, fiúk! Tanuljatok szépen, egy óra múlva kész lesz az uzsonna, majd szólok, ha jöhettek – húzta be maga után az ajtót a nő.

Zolika elképedve nézett körül Zalán szobájában: volt ott minden: számítógépek, szintetizátor, elektromos gitár, plazmatévé.

– Én nem tudtam, hogy Ti… hogy Ti ilyen gazdagok vagytok. 

Zalán nevetve legyintett:

– Á! Nem vagyunk! A ház a nagyszüleimé, amiket itt látsz, azokat pedig használtan vettük…

Nem is beszéltek többet róla, belemerültek a tanulásba.

– Fiúk! Uzsonna!

Zolika segített barátjának kibicegni a konyhába, ahol pazar látvány fogadta őket: roskadásig rakott gyümölcstál, gőzölgő kakaó, foszlós kalács, kürtös kalács, szendvicsek, habos sütemények, sajtos pogácsa.

– Vegyél nyugodtan! Ne csak annyit! Kóstolgasd, amit csak szeretnél – biztatták mindketten.

Zolika bátortalanul nyúlt a kalács és a kakaó után. Lassan evett, megrágott minden falatot, kiélvezve minden ízt. Majd a habos süteményekből evett egy szeletet, majd egy kürtős kalácsot vett a tányérjára.

Szemlesütve, már-már szégyenkezve tömte magába a finomságokat, rettenetes bűntudatot érezve minden egyes falat után. A tojásos szendviccsel viszont már nem bírt – több mint a fele ott maradt a tányérján.

– Sajnálom, de nem bírom megenni…

– Nem baj! Csak annyit szabad enni, amennyi jólesik – vette el előle az asszony a tányért, és a Zalán tányérján lévő maradékkal együtt a mosogató melletti furcsa kis szerkezetbe öntötte, ami rövid zümmögés és zakatolás után eltüntette a kidobásra szánt ételt.

– A mosogatóba tetszett önteni? – kérdezte Zolika meglepetten.

– Dehogy! Ez a konyhamalac! Péppé zúzza az ételmaradékot, és így az nem akad fenn a lefolyón  – nevetett a nő.

Zolika sajnálkozva nézett a szerkezetre:

– Nekünk nincs ilyen otthon… – mondta, majd rövid gondolkodás után még hozzátette: –Habár maradékunk se nagyon van, amit kidobhatnánk…

Zalán anyukája fülig vörösödött a bánatos megállapítás hallatán.

Ettől a naptól fogva Zolika hosszas szabódások és tiltakozások után ugyan, de mindig „kóstolóval” tért haza Zalánéktól... testvérei legnagyobb örömére.