Kell egy barát - Napi 1perces

Írta: ,

Mindig irigyeltem a barátságukat: Klári és Eszter fél szavakból, észrevétlen pillantásokból is értették egymást.

Középiskola után is ugyanoda mentek továbbtanulni, közös albérletük volt, majd ugyanannál a cégnél helyezkedtek el, még az esküvőjüket is egyszerre tartották – mintha sziámi ikrek lettek volna, elválaszthatatlanul ragaszkodtak egymáshoz.

Most is – amikor a cukrászda előtt összefutunk –együtt vannak, csak Klári féléves kislányával egészült ki a csapatuk. Percekig beszélgetünk.

– Beugrom a krémesekért! – szólal meg váratlanul Eszter, s már ott is hagy bennünket.

– Irigylésre méltó a barátságotok –jegyzem meg Klárinak, aki ahelyett, hogy helyeselve bólogatna, gúnyos kacagással fogadja megállapításomat.

– Barátság? Eszti nem a barátnőm…

– ?  - nézek rá kérdőn.

– Csak a csúnyábbik felem, a kiegészítőm, a figyelmeztetés: ilyenné soha ne váljak! – idegesen cigarettára gyújt, mélyen letüdőzi a füstöt.

– De hát a középiskola óta elválaszthatatlanok vagytok! – méltatlankodom.

– Ja! Megírta a házi feladataimat, legyártotta a puskáimat, fedezett a szüleim előtt, ha épp csavaroghatnékom támadt, az egyetemen pedig szuperül lehetett vele pasizni, hiszen az ő rondasága mellett az én szépségem még feltűnőbb volt, arról nem is beszélve, hogy egy személyben volt a takarítónőm, a betegápolóm, a lelkiismeretem, a munkahelyünkön pedig a legengedelmesebb beosztottam.

Képtelen vagyok megszólalni.

– Amióta Klárika megszületett, átminősítettem gyerekfelügyelővé és bejárónővé – újra felnevet – és egy megveszekedett fillérembe sem kerül… De hogy valaha is a barátnőm lett volna, azt kötve hiszem…

Mindig irigyeltem a barátságukat. Kár volt. Esztert viszont nagyon sajnálom…