Izgalom - Napi 1perces

Írta: ,
– Mondd, Apa! Feltétlenül muszáj nektek Anyával folyton veszekedni?

– Mondd, Apa! Feltétlenül muszáj nektek Anyával folyton veszekedni? Nem telhet el úgy nap, óra, hogy össze ne zörrenjetek valamin! – kérdezte Kitti az apját, miközben csendes egyetértésben bepakolták az útra összekészített holmikat az autóba. – Ma is, amit műveltetek... iszonyatosan fárasztó volt még hallgatni is, nemhogy elviselni.

Három napja érkezett haza nyaralni, pihenni, feltöltődni – kilépni a hétköznapi taposómalomból. Már amikor belépett az ajtón, érezte a magasfeszültséget szülei között, de az első napon még képesek voltak kontrollálni önmagukat. Amikor tavaly úgy döntött, nem fog megelégedni a közfoglalkoztatás nyújtotta lehetőségekkel, és a közeli kisvárosban vállal munkát, még nem volt semmi baj: szülei nyugodtak és kiegyensúlyozottak voltak, megbeszéltek mindent – irigylésre méltó volt az egyetértés, amiben éltek.

Most meg! Mint aki folyamatosan puskaporos hordón ül, és már csak centikre van az égő kanóc. Anyja mindenben a hibát kereste – amit meg is talált minden alkalommal, mert apja makacsul ragaszkodott a saját elképzeléseihez. A legkisebb semmiségből is pillanatok alatt dráma alakult ki: anyja előbb fúriaként üvöltve, majd sírógörcsöt kapva csapkodta az ajtókat, apja csak hajtogatta a maga igazát.

Ő pedig ült a romokon. és nem igazán értett semmit. Most is egy ilyen „csata” után voltak – nem hitte volna, hogy a délutánra tervezett kirándulás is ilyen zajosan indul. Speciel most azon vesztek össze, hogy vigyenek e magukkal pótruhát, ha ne adj Isten a ragyogó napsütés ellenére  fáznának, vagy megáznának. A helyzetet végül ő oldotta meg – kikapta a konyhában ordibáló apja kezéből a ruhákkal teli táskát, és kivitte a kocsiba. Most a jó ideje duzzogó anyjára vártak – vártak, mert tudták nem szabad sürgetni, mert képes lesz és lefújja a programot.

– Szóval: miért is áll a bál állandóan? Miért nem vagy türelmesebb egy kicsit? – faggatózott tovább, de az apja egykedvűen vállat vont.

– Úgy szép az élet, ha zajlik! Kell egy kis izgalom…

Ennyiben maradtak, mert megérkezett az édesanyja. Az úton alig szóltak egymáshoz – ahogy apja szokott fogalmazni: „a békítő tárgyalások” előkészületei még folyamatban voltak. 

– Miről beszélgetettek, amíg nem jöttem ki? – szólalt meg az anyja. Kitti rövid hezitálás után elmondta.

– Izgalom? Nekem nincs szükségem izgalomra. Tökéletesen ellennék nyugalomban is, ha Apád nem keresné folyton a bajt. 

– Én keresem a bajt? Már megint ÉN vagyok az oka mindennek! Neked nem jó semmi! Te kötsz bele mindenbe! – csattant fel az apja, miközben ötödikbe tette a váltót.

– Igen, mert semmit sem úgy csinálsz, ahogy kellene! – görbült sírásra az anyja szája.

Kitti tehetetlenül nézte azt a két embert, akiket a világon a legjobban szeretett. Aztán rémülten meredt maga elé, és nézte-nézte a nagy sebességgel közeledő nagy fekete autót, ami éppen két kocsit előzve egyenesen feléjük száguldott szemből. 

– Apa! Vigyázz! Nem fog beférni! Nem fog beférni! – kiáltotta.

Látta apja szemében a pánikot. A másodperc tizedrésze alatt kellett döntenie mit tegyen: satufék- és beléjük száll a mögöttük jövő, kormány-elrántás és keresztbefordulnak, érintőleges ütközés – és az árokban állnak fejre. Mint egy lassított felvételen úgy látta, miként közelíti meg őket a nagy fekete autó – tíz centin múlott a sorsuk, és azon a finom fékezésen, és kitérő kormány-mozdulaton, amit az apja tett. Megúszták. Az ijedtségen túl más bajuk nem történt. 

– Nesze neked, izgalom… – szólalt meg az édesanyja halkan, majd megcsókolta az édesapját.

Kitti hálát adott a sorsnak a történtekért.