Hisz megígértem - Napi 1perces

Írta: ,

A nyolcéves forma kisfiú már órák óta ácsorgott a földre letett kartondoboz mellett. Orrát vörösre csípte a hideg, kezeit mélyen vékony kabátja zsebébe rejtette, vacogott egyfolytában, de kitartóan kínálgatta portékáját. 

– Istenem! De aranyosak! 

– Milyen cukik!

– Jaj, de szépek vagytok! – álltak meg előtte az emberek, és a kiskutyák látványától ellágyulva gügyögtek, simogattak, füttyögtek az izgága ebeknek.

– Tessék megvenni! Nagyon jó házőrzők… Nem nőnek túl nagyra, barátságosak…  – sorolta a fiú.

– Mennyiért adod? – kérdezte egy marcona férfi.

– 2 000 darabja… Higgye el, nem sok… Fajtiszták, csak nem volt pénzünk a törzskönyvre… – magyarázkodott a kisfiú.

– Persze! El is higgyem… Korcsokért akarsz pénzt kisajtolni az emberekből? – dörögte, miközben erős kezeivel durván elmarkolta az egyik kiskutya nyakát. 

A kisfiú megszeppenve nézte a kutya kétségbeesett vergődését.

– Ne szorítsa annyira! Még megfullad… – szólalt meg halkan.

– Mit mondtál? Ne parancsolgass nekem, kisöreg! Csak meg kell néznem, hogy mennyire bírja a gyűrődést… Ha már ennyitől is nyivákol, soha nem válik belőle igazi házőrző.

A kisfiú határozott mozdulattal kivette a férfi kezeiből a kutyát:

– Magánál biztos nem…

– Ezt meg hogy érted? 

– A kutya nem eladó… – jelentette ki határozottan.

– De az előbb még azt mondtad, hogy 2 000 darabja – háborgott a férfi.

– Meggondoltam magam. Inkább elajándékozom…

A férfi elmosolyodott:

– Nekem adod, ingyen?

– Eszemben sincs. Annak ajándékozom őket, akiről látom: vigyázni fog rájuk, és szereti őket… Maga nem tartozik közéjük…  – fordított hátat a férfinak, és letakarta az orra előtt a kartondobozt. – Ne féljetek! Jó helyre fogtok kerülni, hisz megígértem… 

Mindenki tudta, hogy így is lesz…