Hálátlanság - Napi 1perces

Írta: ,

Zsoltot a nagymamája nevelte. Kénytelen volt, mert az anyja és az apja szívesebben emelgette a pálinkás poharat, semmint pelenkás utódjával törődött volna.

Ki is lettek tiltva a takaros portáról – a gyereket is kizárólag abban az estben láthatták, ha józanon és tisztán jelentek meg a kapuban, s akkor is csak felügyelet mellett lehettek vele.

Egy alkalommal engedte el a fiút egy teljes hétvégére, de már másnap haza kellett vinnie, mert télvíz idején egy szál kisingben csúszkált a kocsma hideg kövén, miközben a szülei vígan dorbézoltak.

A nagymama mindent megtett unokájáért: márkás ruhákat vett neki, különórákra járatta, az első számítógép az övé volt a faluban (abban az időben ez nagy szónak számított), vitte a csomagot az iskolaigazgatónak, az osztályfőnöknek, a magyartanárnak – csak úgy hálából, amiért az ö „szeme fényével” annyit bajlódtak.

Zsoltnak volt mobiltelefonja, laptopja, segédmotorja, cross-motorja, végigbukdácsolta az elit gimnáziumot, felvették az egyetemre, lett terepjárója, saját városi lakása – úgy hírlett, falja a nőket, és falja az életet – s erre a nagymamája rendkívül büszke volt.

Rég nem láttam, de tegnap találkoztam vele: részegen – vagy bódultan, megítélni nem igazán tudtam – támolygott az utcán, szakadt ruhája merő sár…

– Hát te? – csúszott ki a számon.

Rám emelte savókék tekintetét, arcán torz vigyor:
– ÉN? Látod, jól vagyok…Nagyon jól… Lehet jelenteni a vén szatyornak, hadd káráljon! – mondta indulatosan, majd motyogva tovább dülöngélt,

– Mondtam neki semmi köze az életemhez, hisz NEM AZ ANYÁM!– üvöltötte.

Szavai tőrként hasították végig a csendes utca nyugalmát…