Fertőzés - Napi 1perces

Írta: ,

Szeretem a zöld növényeket, virágokat, de – szégyen vagy sem – ők nem igazán szeretnek engem.

Valahányszor cserepes növényt kapok ajándékba, azon imádkozom, hogy legalább a következő alkalomig bírják a gyűrődést.

Ennek érdekében azonnal utánanézek, a neten miként illik gondozni, locsolni, tápoldatozni, aztán ha szerencsém van – vagy elég kitartó és makacs a növény –, még egy év múlva is ott díszeleg a helyén.

Nem úgy, mint unokanővéremnél, aki szenvedélyesen gyűjti, gondozza, szaporítja a dísznövényeket. Ősszel, amikor beköltözteti őket a kertből, még a mosogató mellől is buja-zöld oázis köszönt ránk, a nappali és a folyosó túlzsúfoltságáról nem is beszélve, ahol csupán annyi hely marad szabadon, hogy lapjában, hasunkat behúzva lehet csak közlekedni, vagy törpévé zsugorodva lehet csak leülni.

– Kész botanikus kert… – állapítom meg. Nézem a pazar látványt, s kicsit irigykedem. – Én is szeretnék ilyet, de nálam a legtöbb növény előbb vagy utóbb elpusztul. Hiába teszek meg mindent értük vagy túllocsolom, vagy nem locsolom, vagy rosszkor ültetem át, vagy át sem ültetem... – zúdul belőlem a panasz.

– Igen, mert rágörcsölsz a dologra, s az idegességed rájuk is átragad – feleli, majd látva kétkedő tekintetemet, folytatta. – Lelkük van, nem használ nekik sem a stressz.

Délután, amikor elköszönünk egymástól, még utánam szól:

– Jaj, majdnem elfelejtettem! Adok neked valamit – nyom a kezembe egy nagy szatyrot 6 cserépnyi növénnyel.

– Jaj, ne! Feltétlenül halálra akarod ítélni őket? – tiltakozom, de hajthatatlan. – Azt sem tudom. mi a nevük... hogy fogom beazonosítani őket? – sápadok el a felelősség súlyától.

Unokanővérem a hasát fogva kacag.

– Na, azt nem is fogod megtudni, mert én sem tudom… Locsold őket kíméletesen, ne állítsd őket tűző napra, és a legfontosabb: szeresd! – bocsájt utamra tanácsaival.

Egész hazáig hallani vélem a növények sikoltozását: „Miért tetted ezt velünk? Miért bíztál bennünket kontárra?”

Otthon óvatosan kipakolom őket, s diskurzusba kezdek velük:

– Na, jó! Az a helyzet, hogy ezen túl együtt fogunk élni… Ti és Én. Én szeretni foglak benneteket, Ti pedig azzal háláljátok meg, hogy nem pusztultok ki egyhamar… oké? – a növények beleegyezően bólogatnak.

– Jól vagy?– lép be az ajtón édesapám. – Magadban beszélsz? – néz rám értetlenül.

Nem válaszolok. Mit is mondhatnék, amikor magam sem tudom, mi ütött belém? Azt hiszem, megfertőződtem: átragadt rám unokanővérem vírusos dísznövényitisze