Építkezés - Napi 1perces

Írta: ,

Darabokra hullott az élete. Ott hevert a romjain, elcsigázottan, összetörten, a reménytelenség sötétségében vergődve, és úgy érezte, képtelen lesz felállni. Amikor lefelé indult a lejtőn, kénytelen volt sodródni az eseményekkel: sem módja, sem ereje nem volt változtatni a megváltoztathatatlanon – nem volt hatalma felette.

Már egy éve élt a szüleitől örökölt kis ház falai között, s ha nincs a testvére, aki kétnaponta meglátogatja, és ételt hoz neki, talán már éhen is halt volna.

Csak addig kelt fel az ágyból, amíg evett, és a szükségét végezte – a köztes időben vagy aludt, vagy a plafon repedéseit bambulta órákig. Már sírni sem tudott, elfogytak a könnyei.

Nem használt semmi: sem szép szóval, sem szidalmakkal, sem erőszakkal nem tudták az ismerősei, rokonai kimozdítani ebből az állapotból. 

– Hagyjatok magamra! Ne foglalkozzatok velem! – hárított, amikor a testvére újra meglátogatta. 

– Segítened kell! Magdi kórházba került, vigyáznod kell Lilire! – tolta maga elé a hatéves szőke kislányt a testvére. 

– Csókolom! – köszönt illedelmesen a kicsi.

– Nem hagyhatod rám! Tudod, hogy ezt nem teheted… Én képtelen vagyok arra, hogy a történtek után egy gyerekre vigyázzak! Nem is értem miért hoztad magaddal? Direkt fel akarsz zaklatni? – kérdezte szemrehányóan.

A férfi hosszan vizslatta.

– ÉN tudom, hogy nem te vagy a felelős azért, ami a férjeddel, és a gyerekeiddel történt. Baleset történt… ÉN melletted voltam akkor, és melletted leszek továbbra is. De most ÉN vagyok bajban, és ÉN szorulok a segítségedre. Szedd össze magad, kishúgom, és támogass…

– De én…

– Nincs de! Délután jövök… – mondta, és sarkon fordult.

Percekig méregették egymást a kislánnyal. Végül Lili szólalt meg:

– Mondd! Te beteg vagy?

– Én? Nem…

– És nem fáj semmid sem?

– Nem…

– Akkor miért vagy mindig itthon? Miért nem jársz dolgozni? Miért nem látogatsz meg soha? Miért az anyunak kell főznie neked? Miért kell apunak gondoskodnia rólad? 

Elgondolkodva nézett a kicsire.

– Mert meghaltak azok, akiket mindennél jobban szerettem… – felelte megfontoltan.

– És? Ők biztosan azt szeretnék, hogy élj tovább, mint bárki más, ezért fentről vigyáznak rád… 

Könnyek szöktek a szemébe. Odalépett az unokahúgához, és zokogva átölelte: tudta, hogy a kislánynak igaza van. Fel kell építenie újra az életét – azokból az összetört cserepekből, amiket magáénak tudhat, darabról-darabra. Mert van értelme; mert vannak, akik szeretik, és vannak, akiket szerethet…