Ennyi - Napi 1perces

Írta: ,

Hát, ennyi volt. Soha nem hitte, hogy nekik is ez lesz a sorsuk. Az aggodalom, amit eddig oly jól tudott leplezni a gyerekei előtt, egyre jobban elhatalmasodott rajta: már-már nyüszítő kétségbeesésbe csapott át. 

Hát velük is meg fog történni: zuhannak majd az ismeretlenbe, tudván, nincs védőháló alattuk.

Először a munkanélküliség ridegsége, aztán a férje halála, most a lakás-, és áruhiteleik törleszthetetlen törlesztőrészletei…

Egyenes az út, a hajléktalanság felé. Sejtette, ha idáig jutnak – feledhetővé válnak. Hirtelen eltűntek mellőlük a rokonok, a barátok, az ismerősök: hisz kinek kellene egy lecsúszott család minden gondja-baja? 

– Baj esetén még csak egy fekete keretes gyászhirdetés sem lesz, ami megemlékezzen arról, hogy itt éltünk… – sóhajtotta szomorúan.

– Ne aggódj, anya! Majd csak lesz valahogy! Annyi szörnyűségen átmentünk már, s azt is legyőztük! – simogatta meg kamaszlánya a vállát.

Igen. Kemény évek voltak mögöttük. De ez most más. Hiába agyalt – most képtelen volt túlélési terveket gyártani, folyton áthatolhatatlan falakba ütközött.

Aztán eszébe jutott valami. Egy végleges megoldás. Még mielőtt kilakoltatják őket… Csak egy tető kell hozzá, ahonnan ugorhatnak – így legalább meglesz az a fekete keretes lap, ami emlékezteti majd az ismerőseit: valaha léteztek. 

– Anya! Gyere! Itt vannak keresztanyuék… Azt szeretnék, ha átmenetileg hozzájuk költöznénk! – viharzott be az ajtón a lánya.

Elmosolyodott. A pokolba azzal a gyászhirdetéssel!