Egy elpusztíthatatlan nő naplója 49. rész - Hiperaktív öregek

Írta: ,

Diszkriminatív módon, az öregeket háttérbe szorítva, az a kényszerképzetünk, hogy csak a gyerekek hozhatnak valódi derűt életünkbe. 

Pedig lehet bármely személy, bármely korosztályból, bármely helyről, és még csak ismernünk sem kell az illetőt… csak meg kell látnunk őt egy pillanatra, mint egy Van Gogh festményt, melyet elég egyszer megpillantanunk, és sosem feledjük csodáját.

Újfent mozgásomban korlátozottá váltam, amivel már nagyon tele van a púpom, hiszen második hónapja tart. Ennek kínját, a kiszolgáltatottságot – mert hát nő vagyok, és mindenen tudok kínlódni – igen nehezen viselem. Pedig tombol a tavasz, méhecskék porozzák a bibéket, és „csiritosznak” a madarak is.

Mint egy véget nem érő „rab-szódia”, úgy készülődtem reggel az orvoshoz. A hányingerig szédelegtem, és mint egy mazochista hősnő egy „zs” kategórás filmben, beleszuszakoltam a táskámba a szociológia könyvet, hogy legalább a rendelői várakozás közben hasznosnak érezzem magam, és kesereghessek kicsit más rossz sorsán…

Minden rendelőben van olyan suttogó, akitől nem hallod gondolataidat, csak a szóképzés mellékzörejeit, a protkó kattogását, a nyál csattogását, az erőltetett kilégzés végtelenül hosszú érdességét.

Minden rendelőben van olyan suttogó, akitől falra mászol, aztán már kénytelen vagy figyelni mondanivalójára, aminek tartalma beszivárog az agyadba, és ott tudatot módosít. Külsősként, több méterrel arrébbról is. Olyan ez, mint egy alattomos biológiai fegyver, mely a pszichére hat.

A rendelőbe belibbenő hetvenes, hiperaktív öregasszony azonnal leült az egyik, általa ismert férfi mellé mellé, és már kezdte is a csacsogást.

– Nagyon haragszom rájuk, képzeld, eladta valami idegeneknek a lakást. Aztán éjjel arra ébredtem, hogy zörög valami. Kinéztem és glancba-parádéba öltözött tűzoltók mentek fel a lépcsőn. Képzelheted, hogy megijedtem –  klattyogta-suttogta, egy szuszra párducmintás-béléses kabátját le se vetve, kistáskájába kapaszkodva.

Aztán folytatta:  Mostanában sok rossz történik. Elromlott a bojlerünk is. Öt napja nem tudunk fürdeni és mosogatni. De ma jön a szerelő. Egykor. De én már reggel hatkor felkeltem, hogy mire jön, mindent elrendezzek.

Ekkor néztem fel először a kíváncsiság miatt, hogy ki az a nő, akinek ennyire rá kell készülnie egy szerelőre… vajon falat is kellett bontania, vagy az előző szerelő hulláját kellett elrejtenie?

– Úgy fájnak a lábaim – mondta, és felhúzta a gatyaszárat, mely alól kivillant a nylon bokazokni, mely a nagymamák sajátos cuki viselete.

Egy hatvanas, disztingvált, praktikusan rövid hajú, úri kockásba öltözött, szintén könyvet olvasni akaró nő szemei a következő téma, a vérnyomásproblémák taglalása kapcsán felakadtak, és kevésbé disztingvált módon fakadt ki belőle nagyon halkan az ingerült mondat:

–…és ez ki a (férfi nemi szervet) érdekel? 

Életemben ennyi keményre faragott magánhangzót nem hallottam még, ilyen szigorú küllemű szájból. Majdnem felnevettem. Közben a pillanatnyi szüntet kihasználva, a kisöregasszony mellől elillant – orvosi vizsgálatot meg sem várva – az úriember.

Gondolom túl sok volt neki az információ a bojlerről. A nő veszélyesen közeledett felénk, a keménymaghoz, akik hamar akartak végezni az orvosnál, és valamilyen ködös oknál fogva azt hittük, hogy, ha közel ülünk az ajtóhoz, hamarabb bejutunk.

Az öregasszony lágyan simogatni kezdte a rendelő frissen festett falát, ránk sem nézve, de egyre közelebb csempészve magát, közben velünk kommunikálva:

– Szép ez a festék… ez már nem olyan kopós, mint a régi, ami volt…

Lehuppant kettővel odébb. Rövid fél óra leforgása alatt megtudtuk, hogy a dauer nem maradt a hajában, viszont az azóta hullik, és már a Bánfi hajszesz sem használ, sőt, vérnyomása azóta magasabb a megszokottnál, mióta rossz a bojler, azaz egy hete.

Megtudtuk, hogy a férfi – aki megszökött mellőle, mert nem akart vele beszélgetni, biztos csak cigizni ment ki, mert ő olyan gyengefajta ember… és megtudtuk azt is, hogy a nikotin pont ugyan olyan gyilkos dolog, mint az alkohol. Ezt a tévéből is tudhatjuk… de ő azért mindig tart otthon egy üveg bort, a vendégek miatt.

Lassan, de biztosan értük el azt az állapotot, hogy gyakorlatilag mindenki állt, pedig az öregasszony mellet volt vagy négy ülőhely. Voltak, akik majd felrobbantak az idegtől, voltak, akik alig bírták ki nevetés nélkül. Én elképzeltem a néni szomszédjait, amint nem mernek leskelődés nélkül kilépni az ajtón, nehogy a szóáradat leteperje őket. Aztán megjelent az orvos feje az ajtóban, és bár a kisöregasszony volt a legutolsó, aki érkezett, mégis mindenki készségesen maga elé engedte.

A kisgyermekeket bűntelennek, angyalinak látjuk, és ezért imádjuk őket. Amikor belenézzünk egy öregember arcába, látjuk rajta egész életét, ráncainak görbületéből élete örömeit és bánatait. Látjuk tekintetükön addig elkövetett bűneik mélységét is… és talán ezért van az öregkori elbutulás… hogy tekintetük és gondolataik újra olyan ártatlanok legyenek, mint a kisbabáknak, hogy szeretni tudjuk őket, elfeledve bűneiket.