Egy elpusztíthatatlan nő naplója 48. rész - Halmozottan hátrányos helyzetben

Írta: ,

Mindenkinek a saját maga gondja a legnagyobb, és ilyenkor hiába próbálja az ember jó keresztényként végig gondolni a harmadik világ égető problémáit, akkor is csak saját magát tudja sajnálni.

A helyzet az, hogy a világot nem azoknak találták ki, akik „kehesek”, és főleg nem azoknak, akik mozgásukban bármilyen módon korlátozottak. Utoljára ezzel a problémával akkor szembesültem, amikor babakocsis, az anyai életvitel által igencsak gyerekközpontú szemlélettel rendelkező anyuka voltam.

Szép-szép a történelmi főtér és a sétálóutca macskakővel, főleg, hogy az összes releváns bolt és szolgáltató csak itt található meg. Viszont mire végigtolod a babakocsit ezen a hepe-hupás csodán, a felkarodon felgyarapodott „integető izom” eltűnik, a gyerekből kirázod a jelen és jövő veseköveit. És a belerimánkodott ételt is.

Továbbá szembesülsz a ténnyel, hogy jó, hogy még nincsenek fogai, mert elharapná szerencsétlen a nyelvét. Örülsz, hogy olyan jól össze van rakva az a kölök, így nem esik le a feje a pattogós rázkódástól, mint a játék babáknak. Ezt, az életbe visszarázós életérzést érezhetik a kerekesszékesek is. Tán emiatt nem lehet látni őket a belvárosban létezni.

Diszkrét kitiltása ez a „másodlagos” humanoidoknak a stílus, az esztétika és a városkép megőrzése ürügyén. Viszont esztétika és városkép van, rokkantak és elhízott kismamák nélkül meg főleg, sőt, így legalább nem kell szembesülniük a hasznos embereknek a társadalom eltartott, mihaszna rétegeivel. Egy perc néma mélázással és esztétikus önimádattal adózzunk hát azoknak, akikre a kutya sem gondol a hétköznapok drága perceiben.

Igen, már képes vagyok róla beszélni… arról, hogyan botorkáltam három héten keresztül ezen az esztétikus borzalmon a járókerettel. A macskakő egyenetlenségeibe rendre beleakadt a keret lába, viszont egyensúlyérzékem nagyban fejlődött… [email protected] az élet na… nem elég, hogy fáj az ember lába, még a járókeretet is cipelnie kell. Ebből viszont következik, hogy kell a francnak a járókeret, hiszen képes vagyok járni a nélkül is. Az igaz, hogy nem járul hozzá gyógyulásomhoz, és hogy úgy fáj, hogy „becsúszik a sportszelet a bugyiba”, de az élet már csak ilyen. Fáj.

Aztán jön a következő akadály. Az akadálymentesített könyvesbolt. Belváros lévén, az esztétika jegyében egy csodás, üveg lengőajtaja van, amin átjutni nem lehet, csak átlátni. Mondjuk az is valami. Még jó, hogy nem gyorsétterem, mert akkor nyalogathatnám kínomban az üveget, hogy mérsékeljem az éhség miatt keletkező fokozott nyálelválasztásom.

Végre egy női segítő kéz kinyitotta előttem a bejáratot, így feltehettem a járókeretbe kapaszkodva az eladónak a nagy kérdést: van-e az általam oly nagyon áhított könyv a boltban. Igen, talán, – válaszolta – az emeleten. Azzal frappánsan sarkon fordult, és ott hagyott. Néztem a lépcsőáradatot, aztán ránéztem a járókeretre, és komoly ingerem támadt arra, hogy akadálymentesítsem életem a barmoktól, ezáltal a fém mozgáskönnyítőt az eladó után dobjam.

Mivel estére minden energiámat elszívta a bosszankodás, másra sem vágytam, csak arra, hogy átöltözzek, és lefeküdjek, de újabb problémám adódott… hiszen nő vagyok, mindenből képes vagyok problémát kreálni.

Az elhízás egyik legbiztosabb jele, hogy amikor a boltokban népszerű terméknek számító „ezer-morzsa-kiflit” eszed, morzsák százai potyognak a dekoltázsodba, majd onnan a melleid közé. Aztán este, amikor leveszed a melltartódat, rájössz arra, hogy mi volt az az enyhe, diszkomfort érzés, mi volt az a furcsa, csiklandozós, szúrós érzés a mellkasodnál, ami nem szívbaj.

Látványilag is tudatosul, hogy a modern alapanyag miatt ezek a morzsák már nem olyanok, mint a békebeli morzsák. Ugyanis nem puhulnak meg a melltartó aljára beszorult párától. Viszont levakarhatatlanul tapadnak fel a melled aljára, amit csak dörzsikével tudsz onnan levarázsolni a tükör előtt. 

Tulajdonképp én vagyok a hülye… miért kell nekem minden olyan apróságon felszívni magam, ami az életet nehezíti? Nos… ennek nem az élhetetlenné tett élet az oka, hanem nagy valószínűséggel a premenstruációs szindróma… vagy a klimax… mert van mire, kire fogni a dolgot… mert nő vagyok, ami sokkal kézenfekvőbb, mint az, hogy az emberek nagy része – a mérnöktől a pékig – full hülye és önző… és csak a saját szemszögéből akarja látni a világot.