Egy elpusztíthatatlan nő naplója 47. rész - A kormányablak muskátlija

Írta: ,

A kormányablak muskátlija. Ezt a nevet kaptam otthon két nappal ezelőtt. Ugyanis új munkahelyem van… a polgármesteri hivatalban. Talán ez az egyik legszebb épület a városban, de ha még sem, akkor is elég ódon ahhoz, hogy élvezet legyen benne dolgozni.

Eddig csak hivatalos ügyet intézni mentem oda, soha meg nem fordult a fejemben, hogy valaha leszek annyira kikupált, hogy ott dolgozzak. Illetve egyszer igen, megfordult a fejemben.

Épp elhagyott a férjem, és ott maradtam három nagyon pici gyerekkel. Mivel a bölcsi épp akkor volt ovis cipőben, tehát gyér volt a bölcsődei hálózat, nem volt hely a gyerekek számára.

Egyszerű elmémmel úgy gondoltam, hogy ha valamilyen állami hivatalban fogok dolgozni, minden, többek között ez is „egy csapásra” meg fog oldódni. Kanyarintottam egy önéletrajzot, felvettem a legkomolyabb ruhám, a gyerekeket a barátnőmre bíztam, felszívtam magam némi bátorsággal és némi levegővel, hogy nagyobb legyen a dekoltázsom, és útnak indultam a hivatalba.

Fél óra múlva már a polgármesterrel szemben ültem, és siralmas helyzetemet taglalva átnyújtottam neki önéletrajzomat. Nagyon kedves ember lévén, azt mondta, hogy személyesen veszi kezébe az ügyet, és segít nekem munkát szerezni… csak nem ma, hanem jöjjek vissza hétfőn. Reményekkel telve indultam haza, és az egész hétvégém a remény, a boldogság és kismamahormonok bódító hatása alatt telt el.

Hétfőn újfent a nyakamba vettem hát a várost, és meglátogattam eme csodás, reményekkel teli épületet. Ám a hétvégén tragédia történt. A polgármester elhalálozott. Gyarló ember lévén nem tudtam, hogy mit sirassak jobban, egy segítőkész, kedves embert, akivel csak egyszer találkoztam, vagy rossz sorsomat. Akkor és ott végleg letettem arról, hogy egy ilyen szép helyen dolgozzak.

Aztán munkahelyet kellett váltanom, és megtörtént a csoda. Állásinterjúra hívtak, a polgármesteri hivatalba.

Mivel irodai munkalehetőségről volt szó, bajszot gyantáztam, belefejeltem a púderes dobozba, szalonképes ruhát húztam, visszafogott színekben.

…és felkészültem mindennel: tollal, rágóval, púderrel, lelkierővel… és járókerettel. Utóbbival, az állásinterjú alkalmával rögtön be is szorultam az ódon épület egyik keskeny, folyosói ajtajába. Úgy éreztem magam, mint egy régimódi burleszkfilm főszerepében, ami megalapozta az egész interjú hangulatát.

Soha nem voltam még ilyen vidáman nevetős egy ilyen feszült helyzetben, ami miatt úgy éreztem, hogy esélytelen vagyok. Hiszen komolytalanságom nem illett a történelmi falakba préselt hivatal légkörébe. Mégis felvettek, enyém lett az állás. Persze az is lehet, hogy csak a járókeret miatt, mert megsajnáltak…

Egy napom volt arra, hogy felkészüljek a „dologház” életérzésre, arra, hogy újra lesz főnököm, és arra, hogy búcsút kell mondanom hű társamnak, járókeretnek. Átnyálaztam ruhatáram, hogy van-e hivatali ruhám, ami rám is megy, mert az elmúlt időszak mozgásszegény életmódja miatt tíz kilóval nagyobb felületen lettem szép.

Kicsit segített önbizalmamon a műszempilla ténye. Persze jót tett volna egy teljes generál is, egy kis vidéki optikai tuning… egy műköröm, vagy egy kis vendéghaj. Szilikon mell csak azért nem, mert arra 25 éves korig jár szponzor, arról pedig én már lecsúsztam vagy húsz éve.

Szóval miután kellőképpen kigörcsöltem magam küllemem miatt, és az árvák könnyét is kisírtam, melynek hatására elkezdtek hullani selyem műszempilláim, felfogtam, hogy egy nagyfenekű, ám lélekben vidám nőt várnak a munkahelyre, azt, akit a felvételi beszélgetésen láttak, nem egy kibőgött szemű, kesergő negyvenest.

Gatyába ráztam magam, számot vetettem sorsommal: igen, jól alakulnak a dolgaim. Egyre jobban. Szép helyen dolgozhatok, járhatok majd fősulira, ahogy most rajszakkörre, van egy jó humorú pasim, ráadásul mosogatnom sem kell, hiszen bűntudata van amiatt, mert véletlenül elütött az autóval. Sőt, lassan a tavasz is itt van.

Tehát abba kell hagynom az „önsorsrontást” és kesergést… mert erre már nem érek rá… mert dolgozó negyvenes lettem a hivatalban…