Egy elpusztíthatatlan nő naplója 46. rész - Tanulni, tanulni, tanulni

Írta: ,

Negyvenesen, most, amikor sikerült menet közben megnyalnom egy kocsi szélvédőjét kívülről, és túl is éltem a mutatványt, most, amikor már kezdtem kivénhedt nagycsaládos anyuka szerepéhez hozzászokni, és a reményről is lemondani, hogy valaha elérem agyban az éteri magasságot, elhatároztam magam: nekem főiskolai végzettség kell.

Persze nem ilyen egyszerű ez. A vágy mindig bennem volt. Míg férjeim által birtokon belül voltam, mindent elkövettek anno azért, hogy tudásbázisban nehogy túlnőjem őket, és erről papírom is legyen

A valóban jogtalan anyagi megszorításokkal patthelyzetbe kerültem, de a legalja az volt, amikor a második volt exférem a felvételi előtt eldugta az irataimat.

Igen, az 1900-as évek végén születtem, Európa szívében. Csak indokolatlanul kettővel többször mentem férjhez, mint kellett volna. Visszatérve, a főiskolához nem csak elhatározás kell. Manapság ugyanis csak nehezített pályán lehet eljutni a célegyenesbe. A régieknek, mint én, emelt szintű érettségit kell tenni, a választott szak által preferált tantárgyból. Meg persze fizetni, mint a katonatiszt…

Jelentkezésemet felpolcolt lábbal, fájdalomcsillapítóktól letompulva adtam be… annyira vágytam a diplomára, hogy bármilyen suli megtette volna bódult állapotomban. Még jó, hogy személyautó ütött el, és nem kombájn, mert akkor a magyarországi gyapottermesztésről, vagy a magyar narancsról – mely kicsi is, savanyú is, kicsit sárga is, de a mienk – írhatnám pár év múlva a szakdolgozatomat… amit nem annyira szeretnék.

Agykapacitásom szerint pszichológus vagy pedagógus leszek. Feltéve, ha felvesznek. Mivel alkalmassági vizsgálat is lesz. Népdalokat kell énekelni… vajh, ha a Tavaszi szél vizet áraszt-ot éneklem, milyen pontot kapok érte? Mezei pirosat vagy vizes zöldet? Vagy ha nigériai népdalt éneklek, akkor feketepontot kapok?

Eddig azért nem akartam pedagógus lenni, mert észrevettem egy olyan összefüggést, hogy a pedagógusok gyerekei mind furák. Sem szemmel, sem aggyal nem követhetők… és talán kicsit ufók, vagy ha ne azok, akkor ál-hiperaktívak és túlságosan tisztában vannak jogaikkal, ami ugye hátrány. Nem akartam vállalni ezt a kockázatot, ám mára belátom, pedagógus végzettség nélkül is lehet a gyerekekből agyilag gagyi felnőttet nevelni.

A pszichológussággal csak annyi volt a bajom, hogy sokáig nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy pénzért osszam az észt. Mindig úgy gondoltam, hogy nekem annyi van, hogy észosztásban pazarolhatok bátran… erre persze az élet számtalanszor rácáfolt, akkor viszont nagyon.

Az idő előrehaladtával már nincs olyan nagy karizmám az emberekre, mint amikor még dekoltázsom, ropogós húsom és seggig érő szőke hajam is volt, így a csúnyák ideológiáját kezdtem vallani: okosnak lenni jobb, mint szépnek, mert a szépség múlandó. Mondjuk az ész is az, ha van merszed eleget inni, vagy elég koros vagy a demenciához… csak ezt senki sem reklámozza, valószínűleg, mert az okosságnak hatékonyabb marketing kell a mai világban…

Szóval, nekiálltam tanulni. Először biológiát. Minden második oldalon felakadt a szemem… bottal verném azt, aki ezt a könyvet így hozta össze tanulás céljából. Rengeteg hiba… hol elnagyolt információk, hol meg durva biokémia… Segélykiáltásként! Nincs olyan, hogy vörösvérsejt, csak olyan van, hogy vörösvértest… ugyanis csak az sejt, aminek sejtmagja van. Annak a piros, fánk alakú izének pedig nincs olyanja… könyörgöm… általános iskolai tananyag…

Aztán megcsömörlődve a biológiától elővettem a szociológiát. Számtalan aha-élmény közepette rájöttem, hogy bár mindenhol azt mondják, hogy milyen jó, fennkölt és kifizetődő sok gyereket szülni, mégis, szociológiai szempontból a gyerek állandó, potenciális elszegényedési tényező. Király… legalább tudom, hogy miért nincs Audim… még játék változatban sem…

Marha nagy szerencsém, hogy én saját szórakoztatásomra szültem a három pulyát. A gyerek olyan, mint a drog. Ha van egy, akarsz egy másikat is, aztán egy harmadikat, és így tovább. Gondolom azért, mert nem hiszed el, hogy képes vagy létrehozni többször is egymás után egy roppant bonyolult, tökéletes „dolgot”. Amíg kicsik, nem lehet besokallni… szép csendben, észrevétlenül bolondulsz meg… és a szociológia szerint csendben el is szegényedsz

Viccet félretéve, valahogy hiányoznak az aprótalpú gyerekek az életemből, ahogy az altruizmus megélése is. Mára pedig már alkalmasnak érzem magam arra, hogy hasznára legyek másnak anélkül, hogy kárt okoznék – ami valljuk be, nagy előny.

A helyemen vagyok… és helyem van. És lesz is…