Egy elpusztíthatatlan nő naplója 44. rész - Elütött a pasim, megkértem a kezét

Írta: ,

Ma reggel két év után először újra csuklottam. Gondolom, mert kimerültek mell és hátizmaim a folyamatos járókeretezéstől. Mert két napja elütött egy autó. Amit a pasim vezetett…

Amikor közel ötvennel neked csapódik egy autó, és te több, mint öt métert repülsz szaltózva, két nap múlva pedig már úgy használod a járókeretet, mint egy „tüchtig” nyolcvanas nagyi, jogosan gondolod azt magadról, hogy Isten kegyeltje vagy, és hogy életben maradásod nem véletlen.

Barátom csak fel akart engem szedni az út széléről… persze nem a szélvédőre, mint a muslicákat. Legalábbis nekem ezt mondta. Aztán a kocsi megcsúszott, kisodródott, én meg leléptem a járdáról örömömben, hogy milyen gyorsan itt termett… harminc centire volt tőlem a kocsi, mire felfogtam: nem fog megállni. Sőt. El fog ütni. Nem kicsit.

Bár minden szar érzést nem tapasztalhattam meg, de abban biztos vagyok, az első tízben benne van az, amikor elüti az embert egy kocsi. Nem a fájdalom miatt, mert azt nem érzel. Amiatt, mert mozgás- és pánikképtelen vagy. Egyszerűen csak a fizika ereje, a centripetális gyorsulás, a gravitáció, a súrlódás hat rád, az erők összeadódnak és kioltódnak, és te csak mozizni vagy képes.

Érzed, hogy a tudat csak bele van szorítva a testbe, nem a végleges helye. Bevillanó gyors filmrészletek amit felfog a szem, hang csak tompa és szakadozott, annyi, amennyi ahhoz szükséges, hogy felmérd a helyzetedet. Világ nincs, csak te vagy, nincs súlyod. A világ számára semmi vagy, de mégis minden vagy abban a pillanatban. Aztán jön a becsapódás. Egy lágy kéz gurít rajtad még egyet, hogy egy hatalmas díszbokor lágyan felfogjon, mint egy védőháló.

Ösztönösen teszed magad függőlegesbe, amennyire tested képes. És sokra képes. [email protected] éles, égető fájdalom a két alsó lábszáradban, és tudod, hogy felállni nem fogsz tudni, még segítséggel sem. Ekkor jön a „vacogós” sokk… és az aggódás, hogy mi van a pasiddal, aki veled egy időben csapódott bele egy parkoló kocsiba, de a bokortól nem látod, felállni képtelen vagy, ahogy előre kúszni is. Ekkor „nyúlik meg” az idő, egy másodperc egy percig is eltart…

Amint megláttam barátom fejebúbát a bokor mögött, amint szaladt felém, ugyan ilyen gyorsasággal bújt elő a sokk hatására belőlem a nő is:

– Na, most! Hívj mentőt. Ezek után pedig azt akarom, hogy jegyezz el! – sziszegtem a fájdalomtól, barátomnak aggódó arcába a két tényt. Egyszerűen csak rádöbbentem, hogy felesleges finomkodni. Ha valaki egy ilyen repülést, becsapódást túlél, annak felesleges kimondatlan dolgok miatt szorongania, nincs mit kockázatnia. Megteheti amit akar, ott, a nyakig érő sárban. Leegyszerűsödik az élet igenekre és nemekre.

Hirtelen csődület támadt, mindenki számára kiderült, hogy egyben vagyok és életem párja csapott el kocsival… aki csak annyit jegyzett meg halkan a mentősöknek hogy „ez biztos nem fáj neki annyira, mintha egy idegen ütötte volna el”. A mentősök a kórházig végig stand up-olták és röhögték az utat… velem együtt. Azt hiszem, mindenki átérezte, hogy a nagy szerelem vége akár tragédia is lehetett volna. Egyszerűen csak örültünk, együtt, a happy endnek, az életnek, és a kegynek, hogy ezt a napot Isten jónak teremtette.

Természetesen megkaptam a mentős fiúk részéről a jó tanácsokat: minimum egy vacsora és egy hatalmas virágcsokor jár nekem ezért a barátomtól. Mire közöltem, hogy gyorsabb voltam, eljegyzést kértem engesztelésül. A mentős frappáns válasza annyi volt, ha ezt nem kapom meg a pasimtól, hívjam fel őt…

Pár perc alatt annyi röntgen egység tulajdonosa lettem, hogy szinte már jobban ragyogtatott, mint az életöröm. Orvosomat imádtam, amikor közölte, hogy minden csontom ép. A fájdalom miatt vissza kellett mennem estére a kórházba, egy kis ott alvásra, de másnap már hasítottam a járókerettel és a dupla kalács nagyságú térdemmel a mosdóig és vissza.

Sőt, belekóstolhattam a „hogyan etessünk madarat járókerettel” és a „hogyan másszunk be a fürdőkádba hikomatosan” öregasszony-fílingbe is. Barátom, miután felfogtuk a történteket, kikerekedett szemekkel megjegyezte, hogy én tényleg elpusztíthatatlan vagyok – és nyomatékot adván, káromkodott egyet.  

Persze, ő sem úszta meg… munkatársai megjegyezték, hogy másképp is lehet szakítani, meg, hogy ezek után már végleg a nyakán maradok. Ő higgadt nyugalommal csak annyit mondott: vállalja más feleségét is. És azt is mondta, hogy rózsát azért nem kapok, mert egy egész bokorral kaptam aznap… ugyanis arra estem, az mentette meg az életem, és a télikabát, amit 300 Ft-ért vettem egy turiban…

Igaznak tűnik édesanyám mondása: meghalni nem olyan egyszerű. Nagyon meg kell érte szenvedni. Élni kell előtte.