Egy elpusztíthatatlan nő naplója 43. rész - Árnyékkommandó 2.

Írta: ,

A harcművészet nem teljesen olyan művészet, mint amilyeneket eddig csináltam, lásd, népművészet, festőművészet és társai, de legalább ott van a nevében az elmémet megbolondító mágikus szó, hogy művészet, ami sznobizmusomat táplálja.

Felkészülésem az új életformára, természetesen, mivel nő vagyok, vásárlással kezdődött. 

Az edzőterem a HK, azaz Helyi Kocsma alatti pincében volt, mely nélkülözött minden komfortot – értsd jól, fűtést és vizet – ami még művészibbé, sőt titokzatossá varázsolta a harcos létet.

Kicsit úgy éreztem magam, mint egy, épp a csatornában nevelkedő, igazságosztó Tini Nindzsa Teknőc, aki a mélyből tör majd elő, és oszt igazságot, mint egy árnyékkommandó… már csak a pizza hiányzott. Viszont egy emelettel feljebb volt sör a kocsmában…

Az edzés igen kis létszámban folyt, ami négy főt jelentett. Velem együtt. És az edzővel együtt. A nemi egyensúly sem volt számomra kedvező, mert én voltam az egyetlen nőegyed, amiről egyből következtettem arra, hogy itt hiába fogok próbálkozni a menstruáció miatti felmentéssel, mint a suli tornaóráin anno.

Abban is csak reménykedni tudtam, hogy a „bemelegítés” az ilyen nemi egyensúllyal rendelkező helyen ugyan azt jelenti, mint amit én is bemelegítés címszó alatt ismerek. Mint cicababa, úgy éreztem, nyakig vagyok a pácban… két fiatal sráccal, egy masszőr és ölési titkokat ismerő edzővel egy pincében, melynek még ablaka sincs, menekülési útvonalként. 

Bulikban, táncban edzett testem mozgáskoordinációjában akartam hinni, ám amikor furcsa, keleties karmozgásokat kellett végezni, gyakorlatilag csomót kötöttem a kezemre. Több ízben, ami teljesen összezavart. Mivel edzőm magáénak érezte az egyre csak terjedő, a röhej által másokra is kiható problémát, folyamatosan engem figyelt, hogy segíteni tudjon. Ehelyett egy idő után már ő is keverte a mozdulatsorokat. Mondjuk, azt lehet, hogy a push-up melltartóm okozta.

Az első őszinte kritika akkor ért, amikor meg lett jegyezve egy erőt összpontosítani hivatott ütés gyakorlása közben, hogy: nem hallom a kilégzést. Mivel nyögni csak intim helyzetben, a WC-n és az ágyban szoktam, kínosnak éreztem ezt a megnyilvánulást. Egy elmeszökkenéstől vezérelve közel hajoltam edzőmhöz, és belenyögtem fülébe, ütés nélkül… csak, hogy lássa, a készség meg van, csak szeméremérzetem nem engedi felszínre törni azt.

Mozgáskultúrámat is szó érte, mivel az inkább volt hastánc és rúdtánc órára való, mint egy barbárnevelő edzésre. Ártatlan tudatlanságot jelképező „bocsi” mosolyom sem ért sokat, amikor bomlasztottam sutaságommal az edzés komolyságát.

A mélypont az volt, amikor huszadjára nem tudtam hirtelen, hogy melyik a jobb és bal végtagom, amivel kisebb kavarodást idéztem elő… nem is tudom, hogy miért várják el egy nőtől, hogy nagy hirtelen tudja melyik a jobb és bal keze, hiszen statisztikailag a nők 70 százaléka képtelen erre.

De teher alatt nő a pálma, és az első óra végére szinte férfinak, egyfajta rejtett erőforrásnak éreztem magam. Sőt, még az is megfordult a fejemben, hogy milyen jól mutatnék mélyen dekoltált, sportosan csini rucimban a TEK emberevő, viccet nem ismerő kommandósai között… mint kabala állatka, ha van náluk olyan munkakör…

Az edzés végére az izzadság által a szemem alá mosódott szemfesték miatt úgy néztem ki, mint a Kung-fu Panda, és olyan erőt és összeszedettséget is éreztem ott legbelül, mint ez a mókás maci. Összegezve, a kétórás edzés alatt rádöbbentem, hogy az aerobik csak csajos bohóckodás, és szerencse, hogy nincs herém, mert arról is folyna a víz… és, hogy én is képes vagyok olyan büdöset izzadni, mint a férfiak. Aznap este, kétszer aludtam el a fürdőkádban a fáradtságtól…

Egyébiránt olyan izomlázam van, hogy a WC-papír rendeltetésszerű használata gondot okoz, viszont annyi boldogsághormonra tettem szert a kétórányi mozgás által, amennyitől még most is képes vagyok könnyhullásig röhögni magamon.