Egy elpusztíthatatlan nő naplója 41. rész - Így szeretnek a felnőttek

Írta: ,

A tény, hogy elvált szülők gyereke vagyok, nagyon sokat adott és vett el. Sorolhatnám, de jelen állás szerint csak egy tény fontos. Az, hogy szüleim úgy szerették egymást, ahogy kevesek. Mindig éreztem ezt a tényt, annak ellenére, hogy igyekeztek nem előttem élni lelki életüket.

Nem akartak összezavarni. Amikor „gyerekátvétel” zajlott, ott lógtak a levegőben a „boldogtalanná szeretjük egymást” szikrák, a mélység, a csalódás, de első sorban az önfegyelem. Így, a hétköznapokban minden szeretetet, gondoskodást én kaptam. Én voltam egy mély érzelem záloga, a „nem tudunk mit kezdeni az érzéssel” dolog, biológiába szorult megtestesítője… és mindketten a másikat látták bennem.

Apám, munkáját tekintve festőművész, de nekem „csak” az apám. Nem egy művész lánya vagyok, hanem azé az apáé, akivel a dunai móló korlátára támaszkodva bizonyosodtunk meg arról, hogy a nap akkor sem bújik gyorsabban a hegyek mögé este, ha hangosan drukkolunk neki.

Amikor először feleszméltem, hogy apu jobban rajzol, mint én az oviban, kihisztiztem magamnak, hogy az aktuális királylányos rajzomban segítsen. Épp egy grafikasorozaton dolgozott, tussal, aprólékos, odafigyelős munkát végezve. Addig nyafogtam, míg a királylány palotájának ablakába odabiggyesztett tussal egy pöttyös bögrét… Ez volt a „nesze semmi, fogd meg jól” segítség, melyet humoránál fogva kaptam, hiszen hisztis-terroristákkal nem tárgyal egy felelős apa.

Később, amikor ő is feleszmélt, hogy jobban rajzolok, mint az oviban a többi gyerek, rajzolni tanított. Ezt a tényt pont akkora lelkesedéssel fogadtam, mintha azt mondta volna, hogy fizikát kell tanulnom, hobbiból. Öt alma és egy pénztárca lerajzolása után úgy untam meg az egészet, ahogy kellett.

Aztán egyszer, egy színes grafikája teljesen lázba hozott. A szemetes Duna partját ábrázolta éteri színekkel, olyanokkal és olyan mennyiségben, amitől a kavicsok közötti szemét nem szemét lett látványilag, hanem csoda. Megígértettem vele, hogy ezt a rajzot, ha felnövök, adja nekem. Tartotta a szavát, és tíz évvel később, amikor beköltöztem első saját otthonomba, megkaptam. Amikor a kezembe vettem a képet, akkor kezdtem csak emlékezni arra, hogy ezt megígértettem vele egykor… ő viszont tíz évig emlékezett.

Tegnap újból kértem apámtól. Vagy inkább úgy helyes, mint később kiderült, hogy apámból. Apu szinte mindent és mindenkit lerajzolt már. Szinte. Viszont anyámról sosem láttam rajzot, képet, amit ő csinált. Magam sem értettem a vágyat, de tegnap óta tudom, hogy miért olyan fontos. Kell egy bizonyíték, hogy kettőjük egysége létezett, apám által létezhet kicsit anyám, és én nem csupán egy délibáb vagyok.

A kérés nagyon nehezen jött. – Szeretném, ha rajzolnál nekem – mondtam, melyre apu, szinte tudva, hogy anyut szeretném, rávágta, hogy miért nem jó nekem bármelyik másik, kész rajz. – Mert anyuról szeretnék rajzot. Bármilyet – válaszoltam. Aztán egy másodpercre megakadt az idő.

Apu egy történetbe kezdett, egy festőről, aki le akarta rajzolni orvosát, aki többször is megmentette az ő életét. A festő többször nekifutott, de mégsem tudta soha lerajzolni az orvost. Valamiért képtelen volt rá… úgy, ahogy ő is képtelen anyámról rajzot készíteni.

Ezzel a történettel mindent elmondott egy régi szerelemről, aminek kapcsán én megszülettem. Bár még mindig vágyom a rajzra, már nem azért szeretném, mert már nem kell bizonyíték létem jogosságáról, sem arról, hogy apám és anyám szerelme valóban létezett.