Egy elpusztíthatatlan nő naplója 40. rész - A „gyógytorna”

Írta: ,

Ha egy „modern”, vitalitással rendelkező nőt megkérdezünk arról, hogy milyen rendszeres mozgást végez, nagy valószínűséggel valami „ ugri-bugri, feszes popsi” tornának a nevét fogjuk hallani.

A gyógytorna viszont az a mozgásforma, amit a vének és lúzerek végeznek. Legalábbis így gondolják a legtöbben. Eddig én is ezt gondoltam, annak ellenére, hogy mindig is hittem a gyógytorna varázserejében.

Mert mi a gyógytorna lényege? Lassú, kitartott mozdulatok, olyanok, amik nem égetnek zsírt, nem formálnak alakot. Legfeljebb a gerincet… Nos… sokakra ráférne ez a torna.

Miközben az utasításoknak megfelelően tártam ég felé a karomat, és igyekeztem utána nézni, fel-fel-fel, volt időm átértékelni a testem. Azon gondolkoztam, hogy ha tehetném, mit cserélnék ki magamon, mit változtatnék.

Számba véve, testemnek minden pontjában találtam valami hibát… ahogy az is eszembe jutott, hogy mi mindent köszönhetek ennek a 44 éves biojelmeznek. Karjaimmal szüleimet, gyerekeket és férjeket öleltem megnyugtatóan, kézfejemmel hajléktalanokat simogattam.

Ujjaimmal képes vagyok zenét kicsalni a zongorából, képes vagyok festményeket, grafikákat alkotni, hímezni és kötni, virágot ültetni. Képes vagyok segítségükkel bármire.

Mellkasom és törzsem minden benne lévő szervet megvédett a durva mechanikai hatásoktól. Mellemből gyereket etettem, hasamban három gyerek érett be az életre, hasamon altattam mindhármat, ringatva.

Nyakamon olyan nyakláncok lógtak, melyeket gyerekeimtől, anyámtól kaptam. Állam az egyik, szám a másik nagymamámé, tekintetem, főleg dühtől szikrázó és szerető tekintetem anyámé, ahogy roppant kifejező mimikám is az övék, mind hármójuké.

Hajamba  hátul két forgó van apám génjei miatt, ami igen ritka… és igen nagy bosszúságot okoz, mert képtelenség rövid frizurát alkotni belőle fél kiló zselé, és eszméletlen nagy kreativitás nélkül.

Lábaim mindenhová, más országokba, vagy épp a boltba, a gyerekeimhez, vagy a hegy tetejére is elvittek. Pedig olyan cipőket is rájuk erőltettem, olyan túrákat is végiggyalogoltam, ami nem éppen lábbarát. Mindent leltárba vettem, szép sorban…

A harmincperces gyógytorna végére érve, végigpásztáztam testem belátható felületeit. Igazán elkezdtem szeretni magam, hálás voltam testemnek. Arra gondoltam, hogy vajon hányan érezhetik ezt a teremben úgy, ahogy én.

Egyáltalán… ismerőseim közül hányan érzik a hálát, hogy élhetnek, viszonylagos jólléttel kényeztetve lelküket és testüket… hányan járhatnak közülük azért tornázni, mert éppen szeretik magukat? Elbeszéléseik alapján azért járnak tornázni, hogy képesek legyenek megszeretni testüket, egyszer, majd, ha… de valahogy a katarzis mindig elmarad nálunk.

Hol van az a lány, aki barátnőmnek hazudta magát, sőt, a család barátjának, de valahogy a férjemet kicsit jobban szerette, mint az etikus lett volna? Egy konyhában áll, két gyerekkel a hóna alatt, évek óta rossz házasságban, 30 kg túlsúllyal a testén, melyen a szexis delfin tetoválás bálnává nőtte ki magát.

Hol van az a másik lány, aki szintén barátnőmnek hazudta magát, és amikor szükségem lett volna a segítségére, ő inkább azt ecsetelte, hogy férjem inkább hozzá illene, mert túl nagy falat nekem?

Heti két jógaedzésen próbálja visszanyerni lelki békéjét, mert sokkal fiatalabb barátjának hűsége miatt aggódik, és ugri-bugri edzésekre is jár évek óta, hogy ráférjen az L-es nadrág. A szolárium saját anyjává tette, és tíz éve egy könyvet sem vett a kezébe, mert csak saját hiúságával van elfoglalva.

Hol van most az a barátnő, aki biztatott a házasságra, majd ugyan ilyen elánnal bíztatott a válásra is? Egy kis faluban él megalkuvásból, hogy legyen mellette egy önző férfi, aki saját életét, etikáját próbálja a lelkébe tuszkolni. Számára ez lett a „stabil” kapcsolat ára, mert fél a magánytól, mely lehetőséget nekem kívánta…

Hol van az a gyerekkori barátnő, aki megígérte, hogy örök barátok leszünk, és együtt álmodjuk, váltjuk majd meg a világot, de az első nehézségnél elengedte a kezem, és húsz évre törölt memóriájából? Álmairól lemondva él, magányosan, egy kutyával, ahonnan a kitörési pont csupán a hétvégi ivászat és alkalmi pasizás.

Elégedett vagyok magammal, mert bár nem úgy alakult az életem, ahogy terveztem, nem lettem királylány, de vénségemre boldoggá tettem anyámat, a gyerekeim figyelnek rám, ahogy én is rájuk. Az egykori alkotásvágy nem csupán vágy maradt, hanem kézzel foghatóvá vált, és napjaim szerves része. Elégedett vagyok magammal, mert testem mindenre képes, ami elvárható tőle, minden porcikája fontos emlékeket idéz, melyek meghatároznak engem.

Jó érzés, nagyon jó érzés, és kívánom mindenkinek, hogy legyen lehetősége megélni ezt a felemelő pillanatot. Egy igazi „gyógytornát”… még azoknak is, akik cserbenhagytak…