Egy elpusztíthatatlan nő naplója 39. rész - Amikor visszanyal a fagyi

Írta: ,

Míg mások folyton fogyni akartak körülöttem, én mindent elkövettem, hogy hízzak. Mindent, ami tőlem telt. 

Igyekeztem elkerülni, a Sara Jessica Parker által helytelenül büszkén viselt „egy végsőkig elkeseredett krokodil kiköpött egy csomó hajat, csontot, bőrt, ez vagyok én” stílust.

Mivel nem volt konyhám, nem főztem, időm sem volt rá. Viszont a sprotni fél kiló kenyérrel csont nélkül lecsúszott olajostul, ahogy a napi egy tábla csoki, csokis muffin, négy alma, hozzá a négy zacskó nógrádi ropi, és az útszéli péknél vett kenyérlángos, vagy néha a kínai kaja.

Unalmas étrend, de kalóriában gazdag. Vártam a megváltó kilókat, de azok csak nem akartak jönni. Eszméletlen mennyiségű gyümölcsöt faltam, volt, hogy két kiló szőlőt is megettem egy nap. Elkezdtem hát futni kicsit, hogy legyen étvágyam, ami csak annyit tett a dologhoz, hogy kakaót, kalácsot, mézet is toltam magamba. De a kilók továbbra is elkerültek.

Aztán a stresszes időszak, a tél közeledte meghozta az összeomlást is. Vakaróztam, mint egy idegbeteg kutya, nem bírtam jóízűen aludni, és magával ragadott az általános rosszkedv. Miután az összes szakorvos végigvizsgált, meg lett állapítva, hogy agyilag vagyok gagyi. Így, kényszerből lett időm magammal foglalkozni.

Lett időm reggel a nádast szemlélni az ablakból, látni, hogyan változik a színe, ahogy a felkelő nap megvilágítja. Lett időm hallgatni a szelet, ami mint egy fúvós hangszert, megszólaltatta a sűrű dunaparti fák ágait. Lett időm minőségi gondolatokat termelni. És lett időm főzni is, hiszen napjaimat immár nem kicsi, hátsóudvari, konyhamentes albérletemben élem. 

Otthonlétem, a nyugalom, a dunai friss levegő, a főzés és az ezzel járó női szerepek megélése meghozta gyümölcsét. Testemen babaháj termett, mely állapot ismeretlen volt számomra az elmúlt tíz évben. Ahogy ismeretlen volt a fenék és mell fogalma is, mely problémával többször szembesültem, amikor nem kaptam A-kosaras melltartót, vagy tundra bugyit az én méretemben, csak kis anyagigényű puccos-szexis, „lélek-bevágó” tangát.

Egy ideig szórakoztatott az érzés, hogy nem csupán nevem által vagyok nő, hanem az immár látható másodlagos nemi jelleg által is. Aztán eljött a pillanat, amikor már nem bírtam behúzni a hasam, mert hát a hájat nem lehet összehúzni, csak az izmot.

Bíztattam magam a gondolattal, hogy csak azért ennyire szembetűnő a dolog, mert az ünnepek alatt kényelmes melegítőket hordtam, melyek a végső magaslatokig emelték a komfortérzetemet. Most viszont itt a zord január, amikor szükséges olyan ruhát felvenni, mely az emberi szocializációs tevékenységekhez elengedhetetlen.

Azaz leggings-et, melynek derék része vágja a derekam, és felette kibuggyan a babaháj. Szükségszerűen szoknyát kell hordanom, melyhez vastag harisnya dukál, ám nem egy számmal kisebb, mint amilyen nekem van. Télikabátomat begombolva nem kaptam levegőt, mert szorította mellkasomat. Mindenki ismeri a „töltött zokni” érzést… nos nekem olyanom volt…

A tévében egyre másra vigyorogtak rám a botsáska alkatú boldog „dögök”. A helyzet kezdett az idegeimre menni. Még a ropi-alma kombináció is kifordult a számból.

A fürdőkádban Arkhimédész törvényéből is csak a második sor jutott eszembe: „… amennyi az általa kiszorított víz súlya”… Hajfestés után nem a festék fedését, hajam minőségét mustrálgattam, hanem a toka-kezdeményt az állam alatt.
Vészforgatókönyv fogalmazódott meg fejemben arra az esetre, ha a zsírsejtek exponenciális szaporodásba kezdenének testemen.

Kezdtem tragikusan szemlélni önmagam. Ekkor harapódzott el a pánik érzése… és akkor rácsaptam a szaloncukorra, a „dafke, csak azért is” életérzés jegyében. Pedig utálom. A szaloncukor az az édesség, ami csak azért „finom”, mert karácsonyi. Szóval, a „zabálok végső elkeseredettségemben” mélypontjába estem, és onnan figyeltem az életet, amit eddig én is éltem.

Aztán eszembe jutott valami… szülés után nem sokkal egy kisebb idegösszeomlást kaptam, és a tükör előtt hisztiztem könnyekkel, dühvel, hájamat rángatva, és azt kiabálva, hogyha másképp nem megy, bugylibicskával faragom le magamról a felesleget. Aztán az is eszembe jutott, hogy mindez csupán azért volt, mert aktuális férjem másfelé kacsingatott. A sors fintora, hogy az akkori szerető, jelen állás szerint kétszer akkora lett, mint most én.

Reggel megkönnyebbülve ébredtem, fogtam némi készpénzt, és egy huszárvágással oldottam meg a dolgot. Egy olcsó ruhaboltban egy váltás, színes, 40-es ruhát vettem, hozzá pedig egy tábla csokit, hogy megkoronázzam a napot… hiszen, ki állítja azt, hogy csak 38-as ruhaméretig és lelki betegen szép a nő? Inkább mosolyogva szép…