Egy elpusztíthatatlan nő naplója 37. rész - Hableányok nem léteznek

Írta: ,

Minden épeszű ember nyáron strandol. Minden épeszű víziszonyos kerüli a vizet. Minden épeszű náthás kifogásokat keres decemberben, ha fürdőzni hívják.

Egész nyáron meg sem fordult a fejemben, hogy fürdőruhát kell húznom, víziszonyom is csak annyiban javult az elmúlt tíz év során, hogy már bele merek ülni a fürdőkádba. Ahogy lázas-náthás-slájmkóros is öt éve voltam utoljára, mely hisztériám által majdnem a világ pusztulását okozta.

Halmozottan éreztem magam hátrányos helyzetűnek, emiatt döntöttem úgy, meg kell hökkentenem magam, hogy visszaálljon a rend a fejemben.

Nem retardációnak nevezném tettem, mert tudatában voltam annak a döntés pillanatában, hogy ha gyerekem akarna dög-betegen, mínusz 10°C-ban strandolni, leverném a veséjét és gumipókkal a radiátorhoz kötözném egy százas papír zsebkendővel és teával ellátva.

Ez inkább nagymértékű regressziónak mondható… kapaszkodásnak és kíváncsiságnak. Egy kísérletnek, miszerint valóban együtt jár-e a korral a sótlanság, az, hogy távol tartja magát az őrültségtől az ember. Amúgy is hiányzott már egy szép nagy, kiadós klórmérgezés, a többi szervi bajom mellé.

Az utcán kígyózó sort látva kissé megnyugodtam, hogy van más bolond is a világon, mert ennyi elszánt vízimádó egészen biztosan nem létezik. A sorban láttam önfeláldozó nagyszülőket is, akik az utcai kígyózó sorban, a mínusz 10°C-ban váltották egymást, nehogy odafagyjanak idő előtt a placchoz, csalódást okozva ezzel unokáiknak, akik strandra vágytak az év utolsó előtti napján.

Fél óra elteltével már az orrom sem fojt. Az is befagyott. Eljött az áldott pillanat, amikor végre bejutottunk a tömény klórszagú aulába, ahonnan láthatóvá vált a hatalmas, maja-indiai hibrid – értelmezhetetlen – stílusban megalkotott fedett strand.

Sohasem jártam ilyen helyen, és eddig soha nem is vágytam ilyen helyre. Gyerekkorom uszodái nem játékosak, hanem fertőzöttek voltak, talán emiatt alakult ki bennem a nagyfokú ellenállás a közös pancsolás iránt.

Hősként és stresszesen merültem a derékig érő habokba, a téli délután miatt kialakult félhomály lévén még azt is megengedtem magamnak, hogy ne húzzam be az ünnepek alatt megterebélyesedett hasam. Így képes lettem az egészséges légvételre… és korlátlan mennyiségű langyos, klóros levegőhöz juthattam.

A nap mérlege szerint egyetlen eszement csúszdán sem csúsztam le, merő gyávaságból, a melegvizes, buborékoló, kör alakú medencében megízleltem azt, hogy milyen érzés húsleves alkatrésznek lenni, és bőröm a legapróbb redőkig fertőtlenítve lett tüdőm legmélyebb szegmenseivel együtt, a klór által.

Bőröm úgy kiázott, mint gyerekkoromban, amikor anyu benne felejtett a fürdőkádban. Továbbá rájöttem, hogy semmilyen körülmények között nem nőnek úszóhártyák az ujjak közé, akármennyi időt is tölt el az ember a medencében, és hogy a legmacerásabb dolog a világon vizes kézzel papír zsebkendőt használni, majd annak zsebet keresni a fürdőruhán, míg rálelünk egy szemetesre.

Este tízkor, vizes, sapkával borított fejjel indultunk haza, és a röpködő mínuszok kapcsán eldöntöttem, hogy jövőre, sőt soha nem leszek sellő… csalódtam mert megvilágosodásom kapcsán a valósághoz képest hazug a sellő-marketing.

Mindig csak nyári melegben, rosszabb esetben önfeledt boldogságban énekelve, jobb esetben hercegekkel enyelegve vannak megörökítve. De a sellő télen is sellő, akinek tüdeje van, így minden egyes légvételnél belefagy a [email protected], szerencsétlenbe a felszínen.

Már az sem volt vonzó tényező a sellőléthez ezek után, hogy száz rakás ikrát sokkal könnyebb és gyorsabb lerakni, mint négykilós gyerekeket szülni. Persze emberként az utódgondozás is kicsit több, mint megfelelő növényt találni az ikrázáshoz…

Végszóra, estére a slájm-kórság, vagy a klórmérgezés hányingere átvette testem felett a hatalmat, és már a legapróbb mértékben sem éreztem magam hableánynak, inkább ablehánynak, álmosnak és becsapottnak a mesék által.

Szerencse, hogy a szilveszteri pezsgő gyógyír a volt női lélekre…