Egy elpusztíthatatlan nő naplója 36. rész - Exnő-uralom

Írta: ,

Minden nőnek az excsajokból van elege, sőt leginkább rá féltékenyek. Ezzel én is így vagyok. Egyre másra jönnek elő a lidércek, csomag és levélke formájában, vagy épp történetek által, melyek kapcsán kénytelen vagyok azt hinni, hogy az én pasim a legvonzóbb a környéken. Ez persze hízelgő is… lehetne akár.

Exekből rögtön kétféle is akad.

Az egyik csajnak volt nyolc éve arra, hogy megbecsülje a tenyéren hordozást. Ám ő úgy gondolta, és hangot is adott annak, hogy neki ez jár. Erre szoktam azt mondani, hogy járni jár, csak már nem jut…

Élőben egyszer láttam. Konkrétan, szoliban pirított testének azt a végét, amit fejnek nevezünk. Azt hiszem, szántam őt, egy pillanatra átéreztem veszteségének fájdalmát. Nem csupán pasit veszített, hanem összes gyermekkorból visszamaradt illúzióját is, ami keserű kenyér.

Alig idősebb huszonéves lányomnál, így konkrét rálátásom van az ilyen korú nők agyára… egy olyan világban élt nyolc évig, ami cseppet sem reális. Mert megtehette… Mindenből a legjobbat, legújabbat, legmárkásabbat, a tökéleteset, az álomvilágához kompatibilisat követelte ki magának.

Nem őt hibáztatom, hanem anyját, aki, bár sok jó tanáccsal ellátta rajta csüggő lányát, egy dolgot nem tanított meg neki: a férfit, aki mindent megtesz a nőért, tisztelni kell, zsigerből és mindig. Ugyanis nem sok futkos belőle az utcán.

Ennek kapcsán elképzeltem egy nőalapú társadalmat, melyben a férfi csupán sperma- és pénzdonor, ahol a férfiakat rávesszük és kényszerítjük a totális együttműködésre, arra, hogy mindenüket rendszeresen borotválják, mindig úgy nézzenek ki, mintha skatulyából lennének kihúzva, ahol a férfiszag minimum Gucci, még árokásás után is.

Elképzeltem, amint szoliban pirított, agilis, „márkahű” nőtársaim irányítják a férfiak mindennapát… agyrém, komolyan, agyrém. Mégis úgy tűnik, ez a jövő. A ma lányai esztétikus hímeket akarnak, megfelelő funkciókkal, ahogy a ma fiai is esztétikus nőket akarnak, szintén megfelelő funkciókkal, melynek nem sajátja a férfiról való mélyebb szintű gondoskodás.

A másik csaj csak simán átnéz rajtam. Külhonban próbálja megtalálni magát, túl a harmincon… tipikus, hogy diplomáján kívül nem nagyon tud felmutatni semmit… még egy gyerekre ráutaló magatartást sem, ami pedig nem annyira bonyolult, és tök természetes ebben a korban.

Lehet, hogy ő is a tökéleteset várta eddig… A régi meghitt estére emlékezve egy madáretetőt küldött, egy kilónyi maggal… Dojcslandból… mintha itthon nem lehetne kapni.

Mellékelve egy kézzel írott személyes levelet, mely kissé tematikus: örülök boldogságodnak és barátnődnek, de azért jelen vagyok, hiszen ott a közös kapocs, a régi szép este – melyen szar se történt, a francba.

A levélben minden jelen volt, a képmutató „én szuperül vagyok” fíling, a hála, az emlékezés a közös meghitt pillanatokra, és egy „szeretem a sört, itt van a kezemben, barát leszek, ha nem vetted volna észre, hogy többet akarok” fotó, melyen mosolyog, mint a konflisló… mint egy mag, mely a jövőben kikelhet, ha én, reményei szerint egyszer pattintva leszek… 

Az észjátszás és tudás alapú társadalom a nőknek kedvez a diplomagyűjtés és a fogyasztói társadalom által. A nők a hímsovinizmus közepette tényezők akarnak lenni, hallatni akarják hangjukat, a társadalom alapjai lesznek tanulmányaik, diplomáik következményeként… nem eszük miatt, inkább papírjaik által… mert ez a fajta női agy, akár honnan nézem, specifikus, férfit birtokló.

Lojalitás és ráció nélküli. Főleg a Barbie-világban felnőtt nők agya… 

Minden kor próbálta a nőket a sutaság és esztelenség kliséjébe kényszeríteni. Már az ókorban, Arisztophanész is, komédiájával, melynek címe A nőuralom… sértő és egyben humoros is… nem véletlenül. Annyira, de annyira szerethetővé, tisztelhetővé akarjuk tenni magunkat. Csak oly módokon, hogy nevetségessé tesszük magunkat közben.

– Én nem tartozhatok azoknak a nőknek a körébe. Ők egy külön faj – mondogatjuk magunkban pánikolva. – Én nem lehetek a Star Trek-ből Diana, a „bornyú” és egyben világot és űrhajót, a szépségével megváltó maca. Nem lehetek Muriel esküvőjéből Muriel, a beteges esküvő-ábrándozó.

Nem lehetek Magdi anyus, tragikus hajával, egyszerű agyával és szapora nyelvével. Pedig ezek vagyunk, mi, nők… vagy előbb-utóbb ezek leszünk. Mert tagadunk, és nem pedig változunk.