Egy elpusztíthatatlan nő naplója 35. rész - Játszótéri gondolatok karácsony előtt

Írta: ,

A minap egy játszótér padján ülve nem elégedtem meg az ünnep közelségét vidáman megélő boldog gyerekek látványával. Képtelen voltam a relaxációt jelentő „képernyőkímélő üzemmódba” helyezni agyam. Gondolataim teremtek…

A gyerekkor a legfontosabb időszak, amit Freud kifordított gondolatmenete szerint, egész életünk során igyekszünk kiheverni.

A tapasztalatok szélsőséges megélése jellemzi, hiszen gyerekként képesek vagyunk olyan boldogok lenni, hogy a nap ragyogása csak őrfénynek tűnik boldogságunk elementáris fénye mellett. Gyerekként képesek vagyunk olyan elmélyültek lenni, hogy az alapvető szükségleteinkről is elfeledkezünk, mint például az evésről, alvásról, pisilésről.

Gyerekként képesek vagyunk olyan csodás álomvilágot teremteni és benne élni, mely semmihez sem fogható… és olyan dolgoktól olyan mértékben félni, ami mellett egy pszichothriller csak könnyed esti mese.

Gyerekként képesek vagyunk olyan mértékben szomorúak lenni, mely még a teret is meggörbíti… Eme utóbbi őrültség miatt nagy szerencse, hogy a gyerek a legoptimistább lény, ami a teremtés során valaha létre jött, amit a Föld valaha a hátán hordott. Épp ezért alkalmas a gyerek, hogy tanítsa a felnőtteket: arra, hogy jó gyereknek lenni, maradni.

Pedig mi, felnőttek mindent elkövetünk annak érdekében, hogy a gyerek minél hamarabb vágyja a felnőttkort. A felnőttkor felületességét, sekélyességét beleplántáljuk, hogy sikeres felnőtt legyen belőle.

Észrevétlenül. Akkor, amikor hagyjuk, hogy a szépségimádó, tökéletes felnőtt szerepeket eladó, sikerorientált embertípust megjelenítő filmeket, a betegségtől, öregségtől, fertőzésektől való félelemre építő reklámokat nézetjük velük.

A helyzet az, hogy a gyerekeknek erős jellemük van. Csak az „okos” felnőttek kinevelik belőlük. Ez a gyerekkor vége, nem pedig az, amikor leszakad valaki alatt a hinta, vagy egy számára megoldhatatlan iskolai feladattal szembesül. Sőt, az sem a gyerekkor vége, amikor valakinek gyereke lesz. Inkább egy újabb gyerekkor kezdete, ha átadjuk magunkat a lehetőségnek.

Kinek érdeke az, hogy a gyerekből minél hamarabb felnőtt legyen? A kérdést kicsit másként közelíteném meg, mert ez így értelmezhetetlen kérdés marad csupán. A gyerek kincs, mindent megteremtünk neki, ám sokkal hasznosabb, ha a gyermek „felnő”, ugyanis a felnőtt igényekkel rendelkező gyermek egyben autonóm fogyasztó is. A szüleiktől tanult viselkedési normák szerint fogyaszt… tehát a kérdésben rögtön ott a válasz. Nem a szülő vágyja a gyerekkor végét. Legalábbis nem tudatosan.

A „fogyasztatók” egy fontos ponttal nem számoltak. A „bolondokkal”. Ők azok, akik nem hajtják igába a fejüket. Ők azok, akikben a gyerekkori álmok nem múlnak el, és a felnőttes „józan észt” egy pillanat alatt porlasztják semmissé. A gyerekkort magukban hordozók és azt megélők a „társadalom számára megbízhatatlan” életművészek.

Nem a csalókra gondolok, hanem azokra, akiken érezzük a határtalan optimizmust, a határtalan érdeklődést, sőt a felelősséget is. Csak kicsit félrecsúsztak. Ők azok, akik nehezen találnak munkát, akiket „ver a sors”, akik emelt fejjel viselik a „bolondság” diszkriminációját. Ők a társadalomban az UFO-k, akiket hajlamosak vagyunk ostobának nézni… pedig ilyen paraméterekkel is képesek évtizedekig a felszínen maradni… élve és megélve. A szélsőségeket is, összeroppanás nélkül. Tehát, annyira mégsem ostobák.

Akkor most valójában ki a gyerek? A felnőtt, aki egy hatalmas játszótérnek tekinti a világot? Felelősség nélkül szemetel akár a játszótéren is, vesz fel „személyiségeket” az életben maradás játékához, játszmázik a többi emberrel, fel sem fogva annak súlyát. Sőt sikernek könyveli el győzelmét, és saját győzelmének öröme által látensen örül a másik rossz sorsának.

A ma felnőttje a gyerek, mély és tiszta érzelmeivel, igazságérzetével. A ma gyermeke a felnőtt, akit folyamatosan figyelmeztetni kell arra, hogy hogyan kell élni.
Nos… akkor én most megyek, és hintázom egy jót. Még akkor is, ha az uniós normák szerinti hinta, méretéből adódóan rászorul a fenekemre…