Egy elpusztíthatatlan nő naplója 34. rész - Amikor minden jóra fordul

Írta: ,

A család nagy öröm. Főleg, ha egy optimizmussal teli családtag érkezik. Így jártunk Vértessel, a komondorral, aki a sanyarú kölyökkutyák sorsát élte eddig, ám a fajtamentők és örökbefogadó öcsém közbeszóltak. 

A komondor nem egyszerű kutya, anyámtól tudom.

Anno nagyapám örökbe fogadott egy idősödő csendőrkutyát, akinek inkább a távolságtartás, mint az emberszeretet volt az erőssége – munkájából adódóan. Bobinak hívták, de hamar kiderült mindenki számára, hogy lány. Ugyanis lefialt.

Anyu érdeklődése túlnőtt a veszélyérzeten, így bemászott a kölykökhöz a kutyaólba, és lelkesen pakolgatta, simogatta őket. A kiskutyák befogadták őt, így Bobinak nem volt más választása, mint az, hogy anyámat is kölykeként kezelte. Ez némi feszültséget okozott anyám ember-anyja és a kutya-anya között, mert Bobi mindenkit hangosan morogott meg, aki az ól közelébe merészkedett.

Egy kis küzdelem árán az anyák letisztázták, hogy melyik kölyök kié, ám ezután anyámnak örök bejárása volt a kutyaólba. Eme bájos családi történet kapcsán vonzódtam mindig a komondorokhoz, így amikor megláttam a szülői ház udvarán a nagymancsú, vígan vágtázó Vértest, térdre ereszkedtem, és teljes szívemből, azonnal átöleltem és megszorongattam.

Persze megmorgott, amitől rögtön eszembe jutott Bobi és anyu egyik meglátása: a komondor nem játék.

A szobában apuékkal családi dolgokról beszélgettünk, de nekem semmi más nem járt az eszemben, csak Vértes. Mint egy gyerek, tűkön ültem, a szavakat sem értettem. Gondolatban Vértest öleltem… egy darabig. Aztán bevillant: miért ne tehetném meg ezt a valóságban is? Azért, mert negyven felett illemtudónak kell lennem?

Csapot-papot, családot, a barátomat és az illemet otthagyva kirohantam Vérteshez, nézni őt, ha már ölelni nem engedi magát. Úgy éreztem, hogy anyámék kutyája, Bobi tért vissza az életembe, hogy visszaadjon valamit elvesztett anyukám lelkéből, örömeiből.

A család nagy öröm, de van, amikor pont az egyik családtag távozása a nyugalom megvalósításának megoldása. Tavasszal az utcán egy családi vitába bonyolódtam. Egy férfi feleségét bántalmazta az utcán – majd engem is. 34 éve voltak házasok.

Rendőrség, látlelet, majd egy ejnye-ejnye lett a vége, mellyel nem tudtam mit kezdeni… láttam őket néha a környéken. A feleség megtörtségét, a férj pökhendiségét.  Három héttel ezelőtt a feleség eltűnt… mindenre gondoltam. Aggódtam. Ám jött az örömhír: a feleség él, szervezett segítségre talált, és soha többé nem jön vissza bokszzsáknak.

Egy hatalmas, égbe kiáltó „igen” hagyta el a számat… egy nő meglépte a lehetetlent: idősödő kora ellenére, családi segítség és anyagi háttér nélkül is képes volt jobbítani saját sorsán – ami nem kis akarat, nem kis bátorság. Én is voltam bántalmazott feleség… tudom, hogy mennyi erő kell ahhoz, hogy összetört és betört lélekkel meglépje az ember a lehetetlennek tűnőt.

A család nagy öröm. Főleg akkor, amikor építeni, tervezni kell azt. Izgalmas, a legizgalmasabb feladat, legyen az élet bármely időszakában. Költözés előtt állok. Ez nem csupán azt jelenti, hogy közös ágyban alszom valakivel, nem csupán azt jelenti, hogy bútoraink, ruháink egymás mellé kerülnek, hanem a tervezést is magában foglalja. Ahogy a közös gyerek vágyát is.

Teljesen mindegy, hogy hány felnőtt gyereke van az embernek, az ivarérettség mely fokában van épp, ahogy az is mindegy, hogy a babaimádás által az eddigi terv az unoka volt. Az ember mindig képes megújulni, megfiatalodni, képes saját magát megdöbbenteni rejtett vágyaival. Feltettem hát a nagy kérdést: – A kiságyat vagy a bölcsőt preferálod jobban?

Reakcióidő nélkül jött a frappáns válasz: – A kiságyat. Kőbölcsőt ugyanis manapság már nem nagyon faragnak…

Megnyugtató optimizmus és humor. Ez a két dolog kell a boldog élethez. Ha Isten is úgy akarja, ezúttal, három gyerek felnevelése után végre nem magamnak, nem egy férfiak, hanem a boldogságnak, a már meglévő családba érkezhet egy „vadonatúj” baba…
Úgy tűnik, mindenkinek adatik „újrakezdés”, és nem csak álmok szintjén. Vértes, a komondor biztonságos, szerető otthonra talált.

A férje által terrorizált idős asszony előtt is lehetőségek nyíltak meg. Én pedig végre a helyemen érzem magam. Ez nem nagy, csinnadrattás újrakezdés, melynek csapdájába számtalanszor beleléptem, többek között anyukának, férjének és az én férjemnek halála utáni időszakban is.

Egyszerűen csak remek, ám megakadt életem indul újra, megtartva a régi értékeket, elvetve a pesszimizmust, mely szükségszerűen az optimizmust hozza magával… és a jövőt.