Egy elpusztíthatatlan nő naplója 32. rész - A sorsokat átölelő sál

Írta: ,

Az a 40 másodperc, míg a vakarózás hatására az agy felfüggeszti ezt az őrjítő érzést, a csoda kategóriája.  A vakarózás a világ egyik legjobb dolga, szinte már a kéjjel egyenértékű. 

 Az elmúlt napokban emiatt én folyamatosan kéjelegtem. Viszketett a karom, a lábam szára, nem is akárhogy. Vakartam magam keresztbe, hosszába, körkörösen, körömmel és a tollammal, az ujjbegyemmel, ülve, állva, sőt, menet közben, a talpam a padlószőnyeg dudoraihoz szorítva lépdeltem.

Egy idő után már rémisztő kezdett lenni a dolog. Hatalmas véraláfutások lettek végtagjaimon a vakarás mechanikai következményeként. Úgy, mintha egy ménes tiport volna meg. A zöld, kék, lila és sárga minden árnyalata márványosan futott végig lábam és kezem bőrfelületén.

Egy hete ezzel a kínnal bohóckodtam, aztán elértem a tűrés végső határáig. Az esti orvosi ügyeleten félve, nem túl őszinte mosollyal, a viszketés miatt hatalmas önfegyelemmel mondtam el panaszomat, mondván már az sem érdekel, ha diliházba csuknak eme viszketési hóbortom miatt.

Nem így történt… furcsa kérdéseket tett fel nekem az orvos, melyek hatására majdnem becsúszott a sportszelet a bugyimba ijedtemben. Úgy tűnt, viszketéssel mentem orvoshoz, és májbetegen jöttem ki onnan, egy olyan zárójelentéssel, mely cseppet sem megnyugtató.

Aztán leszállt az éj… és jött a viszketés. Üvölteni tudtam volna az érzéstől. Őrjítő volt, a vakarózás pedig már fájdalmas. Aztán kifáradtam és álomba vakartam magam.

Másnap reggel a sürgősségi osztály egyik székén ülve, a soromra várva, új sálamat kötögetve volt időm végre arra is, hogy régi, rossz gondolatokat elűző passziómnak éljek: megfigyeljem embertársaim viselkedését, és minél több dolgot megpróbáljak róluk kikövetkeztetni.

Mellettem egy anya ült, kamasz fiával, megfáradva az órák óta tartó várakozástól, némán, mások arcába pimaszul belebambulva. Odébb, két könnyes szemű férfi ült, hatalmas csomaggal, egymásnak erőt adva. Aztán megjött lánytestvérük, és végül az egész család. Kört alkotva, a világtól egymást és fájdalmat elzárva sírtak.

Lelket roppantó volt látni, hogy az egyik meglett férfiember orráról lassan csepegtek le az elapadhatatlan könnyek… felálltam, és papír zsebkendőt nyújtottam be némán a fájdalom körének közepébe… nem kérdeztem, nem vigasztaltam, mert tudtam, hogy vigasztalhatatlanok. Ilyen könnyek csak az anya elvesztésének közeledtekor születnek…

Emberek jöttek-mentek, kínjukat méltósággal viselve a sürgősségi osztály, az orvos közelségének megnyugtató tudatában. Aztán belépett a belső világba egy apa, kiskamasz lányával. Tökéletes, nyílt harmónia volt az övék, melybe mindenki belelátott, ám ők onnan ki nem láttak.

Egymásnak voltak fontosak, a világ baja nem számított. A mellettem ülő kamasz fiú és anyja között viszont ennek hatására megbomlott a néma harmónia, és unatkozó cinkosságba csapott át. A nővér a soron következő beteg, egy lány nevét kiáltotta a folyosóra.

A mellettem ülő anya kaján mosollyal mondta a fiának: – Biztos a lány lesz, az apjával. Az ő bajuk… várjanak még, ha nem figyelnek – és a mondat végére egy elégedett mosolyt biggyesztett, majd folytatta, fejét a síró család felé billentve. – Úgy látszik, itt minden hülyeség miatt megakad az élet… mióta ülünk már itt, és nem kerülünk sorra…

Az elmúlt pár napban azt hittem, hogy a legnagyobb önfegyelem a nagyfelületű, folyamatos viszketés elviseléséhez kell. De nem. A legnagyobb önfegyelem az ostoba, érzéketlen, buta emberek elviseléséhez kell. Ahhoz kellett, hogy ne álljak fel, és ne köpjem szemen, porig alázva őt… az anyát, aki ilyen világszemléletre, etikára tanítja kamasz fiát, rossz példát mutatva, vigyorogva. Őt, aki már menthetetlen önzésében és fejlődésképtelenségében, és mely viselkedés fertőző a gyerekére.

Egy időre a kötésembe merültem. Egy óra múlva az anyát elveszíteni készülő család könnyei pár percre elapadtak. Egyenként mentek be, egymást váltva, az őrzőbe… egy újabb eltelt óra után pedig megállt számukra a világ. Az anya meghalt. Sálam fölé hajoltam és kötöttem.

Nem akartam ellopni tekintetemmel a gyász bensőségességét. Ismerem az érzést… az első pár perc a legkegyetlenebb… tehetetlenségemben én is könnyezni kezdtem.

Aztán délidőre, lassan, minden a helyére, a régi kerékvágásba került. Talán. Bennem biztosan. Biztosan tudom, hogy innentől kezdve kizárom figyelmem köréből az ostobákat, ahogy a rossz gondolatok, félelmek lehetőségét is, melyeket a viszketés keltett életre...