Egy elpusztíthatatlan nő naplója 31. rész - No name

Írta: ,

A nevek mindig galibát okoznak az életemben. Mivel hibás fialás vagyok. Szó szerint. Papírom van arról, hogy meghatározott dolgokat sokkal nehezebben tudok megjegyezni, mint a többi ember.

Ezek közé a meghatározott dolgok közé tartoznak a nevek is. Mint mondjuk, a saját nevem. Tudom, hogy furcsán hangzik… de például egy házasság kapcsán történt névváltoztatás számomra hátrányt jelentett.

Így esett anno, hogy a terhesgondozáson sorra kerülve hiába kiabálták asszonynevemet, nekem az fel sem tűnt. Első gyerekem nevét úgy jegyeztem meg, hogy egész terhesség alatt a gyerek nevét tanultam. A többi gyereknél már volt némi segítségem is, mert kisebb lányom a könnyebbség érdekében az én, anyám és nagyanyám keresztnevemet kapta, fiam neve pedig egyben szüleszorvosom keresztneve is.

Édesanyám lánykori vezetéknevét, egyéb elfoglaltságaim – mint a kották memorizálása, gyakorlás és tanulás – miatt, csak kamaszkoromra voltam képes rendesen megjegyezni.

Asszonynevével nem volt problémám, mert az ellenőrzőmben puskaként ott volt apám neve, amihez csak egy „né” toldalék kellett. Kutyámnak a legegyszerűbb nevet választottam, így lett Lili. Macskáim neve többnyire Macska vagy Cica volt, teljesen függetlenül attól, hogy gyerekeim miként szólították őket. Macskáknál ez amúgy sem releváns, mert ők kajaszagra és melegre jönnek, nem hívásra.

Természetesen volt arra is kínos példa, amikor aktuális barátom nevét felejtettem el rendre – az ágyjelenet végére, bár tudom, hogy ez férfiszokás. Nem is értem, miért, de soha többet nem vette fel a telefont

Túlélő technikáim voltak a kínos helyzetek elkerülésére. Mondatképző immunrendszerem és humorom zseniálisan oldotta meg az olyan frappáns mondatok alkotását, melyben nem volt fontos a pontos, keresztnéven való megszólítás. Amikor pedig már a pasi lakásán voltam, egy csapásra könnyű lett helyzetem, hiszen az ajtóra többnyire ki volt írva a neve, vagy volt legalább egy széthagyott, neki címzett boríték itt-ott…

Volt olyan is, hogy akarata és akaratom ellenére a telefonban letagadtam főnökömet, amikor keresték, mondván, itt nem dolgozik ilyen nevű ember. A főnöknek szerencsére jó humorérzéke volt…

Nemrég megint galibát okozott a név az életemben. Méghozzá nagyot, és ami még problémásabb, hogy nem nekem. Már ötödik hónapja van figyelemre méltó, talán életet is meghatározó kapcsolatom, mégsem szólítottam szerelmem tárgyát a nevén.

Eddig még sosem. Húsz éve ismerem, azon kevesek közé tartozik, akiknek nevét képes voltam megjegyezni. Hogyan? Egyrészt, mert nem túl bonyolult, ami már egy nagy előny, másrészt az elérhetetlennek tűnő dögös pasiknak mindig könnyebben slisszan be a neve a női memóriába.

Az idő viszont hozzáférést biztosított az etalon férfi életéhez, és mivel igen ritkán használok mondataimban konkrét megszólítást, képtelen voltam felfüggeszteni mások számára furcsa, számomra „életmentő” szokásomat. Lett is belőle jó nagy balhé…

A munkanap rosszabbul zárult, mint a sok éves átlag; úgy vártam a munkaidő végét, mint a megváltót. A ház előtt búcsúzkodtunk a kocsiban, olyan „ablakon kibámulós az estébe” búcsú volt, „alig” szavakkal, fáradtan. Aztán szóba jött a nagy sérelem. Nincs nevem, csak egy „te” vagyok az életedben – mondta.

Magyarázkodni próbáltam, de tudtam, hogy ebből jól nem jövök ki, memória zavar ide vagy oda. A fájdalom hegyekké nőtt. Aztán „No Name”, egyik percről a másikra kiugrott a kocsiból, és egy arra járó, szemetelővel kezdett utcát zengető, hangos és jogos etikai vitába – aki, mellesleg, bűnét kisebbítve, a tűzre olajat öntve, még pimaszul a „mindenki ezt csinálja” varázsigével is bepróbálkozott. Az erősebb és dühösebb győzött. 

Emberként elgondolkodtam Odüsszeusz okos meglátásán, miszerint jól akkor jársz, ha mindig tudod, kire vagy valójában dühös. Keresztényként arra gondoltam, hogy hibám miatt most ártatlan bűnhődik, úgyhogy egy hétig morzsolhatom bűnbocsánatért a rózsafűzért, esti szex helyett.

Nőként – és mily silány a női nem – viszont azon gondolkodtam, hogy bár minden férfi a tesztoszteron által totál őrült, mégis ez a dominancia az, amiért én odavagyok… odavagyok azért az egy férfiért, aki hónapok óta mindentől óv és véd, csak most épp kicsit elgurult a gyógyszere… sőt, azóta nevén is képes vagyok szólítani őt.