Egy elpusztíthatatlan nő naplója 30. rész - Az vagy, amit megeszel

Írta: ,

Jelen állás szerint én már több hónapja kétharmad édes alma és egyharmad ropi vagyok. Hogyan jutottam erre a sanyarú sorsra?

Nincs kire főznöm, magamra meg nem fogok… és akármilyen hihetetlen a 21. században, hűtőm sincs… no meg konyhám se… nincs rá szükségem. Étteremre nem futja, így nem nagyon eszem meleg ételt.

A háromszázadik almánál már egy kicsit azért könnybe lábadt a szemem, és terveket kezdtem szövögetni a főzésről. Aztán eszembe jutottak a régi idők… hogy én hogy utáltam, amikor ki kellett találni az aznapi vacsorát… meg a soha véget nem érő nagybevásárlásokat… és a mosogatástól is kivert a víz.

Női sors. Most egy indukciós „rezsó” és egy mosogatásra használt lavór perspektívájából nézve nagyon irigylem akkori önmagam. A tragédia ebben az, hogy jól főzök, csak magam nem becsülöm annyira, hogy megadjam magam a főtt ételnek. Pedig nagy jelentősége van az ételnek, mint az ember gondolná. Ugyanis ez a szer-etet adásának legfontosabb módja…

Kislányként, Anyuval négynapos munkahelyi országjárós buszkirándulásra mentünk. A csapat orvos családokból állt, így mindenhol a legjobbat akarták nyújtani a „fontos” vendégeknek: az ország minden táján, minden ebéd és vacsora rántott hús volt.

Bár ez volt a kedvenc ételem, a negyedik nap már kicsit megviselt voltam. Nagymamám a nagyik kényszerképzete által azt gondolta, hogy biztos négy napig éheztünk az idegen koszt miatt. Ezért kitett magáért… otthon, a vacsoraasztalnál ülve a rántott csirkecombokat látva sírva fakadtam

Első rántott levesem bűntudatból fogant. Lógni akartam a suliból. Jól kellett kijönnöm a dologból, mert édesanyám nem díjazta a lógást. A leves logikája a következő volt: ha a bablevesben babból, a borsó levesben borsóból van a legtöbb, akkor ez vonatkozik a rántott levesre is.

Tehát egy kiló lisztből csináltam „rántott levest” – mely a piros enyvhez hasonlított. Amikor anyu belépett az ajtón, én csak hebegni tudtam: csak meg akartalak lepni – mondtam. – Hát ez sikerült – mondta. Lisztes könnyek, egy lábas mínusz, és egy dühösen nevető anya lett a nap végének mérlege.

Kreativitásom és akaratom törhetetlen volt. Így találtam fel az ecetes-cukros sóskafőzeléket, a rántotta cafatos pudingot, és a feketetalpú-fasirtot. Ínyenc lévén még a pokolian sós csokitortát is megettem.

Konyhai ténykedésem egyik fénypontja az volt, amikor egy négykilós halat forrázás céljából beáztattam a forró vízbe… amikor farkánál fogva kiemeltem, csak gerince jött a felszínre… szóval, édesanyám jó sok tanulópénzt hagyott ott a boltban, hogy pótolja az elpocsékolt alapanyagokat és használhatatlanná tett edényeket. De ez a múlt…

A főtt étel hiánya többnyire elképeszti a körülöttem élőket. Szerelmemet is. Így minden héten egyszer édesanyja főztjéből hoz nekem ebédet a munkahelyemre. Pacalt, mert imádom. Hoz nekem főtt virslit is néha, mert csak azt tud főzni. Bevallom, utálom a virslit, de mindig megeszem, mert a szeretet ízét érzem rajta. 

Nyolc hónapja nem volt fakanál a kezemben. Elbűvölt a kis konyha. Mily meglepő… igazi tűzhely, mosogatószekrény és vízcsap is van szerelmem konyhájában. Egyszerűen csak kényszert éreztem arra, hogy főzzek.

Szerelmem szerint az oroszlán bajszát cibáltam ezzel a gondolattal, és többször is megemlítette, hogy kapcsolatunkban vízválasztó és kockázati tényező lesz eme tettem. Aztán belekezdtem, és minden zsigerből jött. Minden pillanatát élveztem. Élveztem, hogy nő lehetek, igazi, aki gondoskodik… és szeret… és etet. Élveztem a szeret-etet. 

Csodás nap volt. Meghitt. Azt szeretném, ha minden nap ilyen lenne. Gondoskodik rólam és én gondoskodom róla. Elegem van az almából és a magányos pillanatokból. Ebéd után az ágyra dőlve semmi mást nem láttam a szemében, csak a szeretetet, amit érez. Irántam. Igaz a mondás: az vagy, amit megeszel… a szeretetemet ette, és én visszakaptam tekintete által mindent, amit adtam.

Azt hiszem, ez a főzés értelme, a nő egyik lényege…