Egy elpusztíthatatlan nő naplója 29. rész - A félelem nagy úr

Írta: ,

Senki sem a rózsaszín babaszobából esett ki az életbe. Minél idősebb az ember, annál több rossz gyűlik össze puttonyában, és annál inkább fél az élettől. 

Én attól félek, hogy elveszítem a számomra fontos dolgokat, embereket. Az élet bőséggel megajándékozott engem a jóval. Csodálatos szüleim voltak, vannak. Csodálatos „mostoha” szüleim voltak, vannak.

Négy zseniális öcsém és egy „csoda” húgom van. Három egészséges, talpra esett, szociálisan érzékeny, értelmes gyerekem van. Van munkám, számtalan hobbim és komoly terveim vannak. És van múltam… kalandos, és nehéz. A veszteségek miatt. Melyek hitemet karcolgatják…

Szóba került az összeköltözés. Persze örültem, mint majom a farkának. Aztán jöttek a kételyek. Utolsó ilyen jellegű próbálkozásom alkalmával jól rászedtek. Ingyen cseléd kellett, egy funkcionális „anya”, aki rendbe rakja a – hogy nagyon szépen fogalmazzak – a zűrös családi dolgokat. Olyan nő kellett, akinek hite van a jövőben, és ezáltal működteti a családot. Persze nekem volt hitem… csak az volt… özvegy voltam.

A fene nagy szerelemben még jó drága jegygyűrűt is kaptam, eljegyzéssel meg minden, hogy hitem kitartson… addig, míg az a komfortérzetüket szolgálja. És persze eltartottak, de hozzá kell tenni, nem vagyok nagy étvágyú, és nagyra, sokra vágyó sem… Szép sorban mondtam le tárgyaimról, melyek szúrták a kis család szemét, melyekhez érzelmileg kötődtem. Ilyen volt nagyi ágyneműje.

Gyerekeim kizárólag futólag, vendégként voltak jelen az életemben, mert nem voltak „táltosok”, kimondatlanul is csak rossz példát mutattak. Mindezt – ostobán és kapaszkodva –csak azért hagytam, hogy, hogy ne legyen hiba az asszimilálódásban… hogy valahová tartozhassak. Aztán egy szép napon azt kaptam az arcomba apucitól, hogy ha tudta volna, hogy ennyire csehül állok anyagi téren, szóba sem állt volna velem.

Lányától pedig egy pofátlan megjegyzést kaptam az utolsó napokban: mit szólok bele dolgokba, mikor nekem még az alapok sincsenek meg. Azaz nem találok főállású munkát, és nincs házam. Használtak. Az tárgyak és a hiábavaló idő vesztesége által kisemmizettnek éreztem magam. Szinte majdnem mindent, ami lelkemnek fontos volt, beáldoztam. De csak szinte… így, amikor ott hagytam az egész „bolondokházát”, és beköltöztem az albérletbe, volt még mibe kapaszkodni. Fontosak voltak a tárgyak.

Persze hasznos az, ha az olyan ember, mint én, aki ennyi múltbéli emlékkel veszi körbe magát, elkezd megszabadulni a múltból származó, őt visszahúzó tárgyak töménytelen, fojtogató sokaságától. Ám nem mindegy, hogy ezt magától, meggyőződésből teszi-e, vagy lelki terror által…

A mostani összeköltözés kérdéseket vetett fel… értem én, hogy nem jó, ha én és tárgyaim töltik be az egész életteret, mert akkor hol marad a másik ember, hol fogja magát otthon érezni saját otthonában. De azt is meg lehet érteni, hogy kapaszkodnom kell valamibe a komoly veszteségek és csalódások után… a múlt tárgyai által egy újrakezdésben, ha az együttélés zátonyra fut, mint az előző… hiszen, ha mindentől megválok – lehet, hogy előnyömre válva időlegesen –, mi tartja majd az újabb csalódás után bennem a lelket?

Mi ad tartást és biztonságot? Fogja-e tolerálni leendő társam a számomra biztonságot adó töménytelen holmim? Nem tudom, hogy mi lenne a fájdalmasabb: az új, ígéretes életvitel elvesztése vagy a biztonságot, identitást adó tárgyaimról való lemondás okoz-e nagyobb veszteségérzést…

Ilyen dilemmákkal indultam a napnak. Aztán minden a helyére került… szerelmemnek már volt kész terve a múlt hibernálására, addig, míg teljesen bízni tudok a kapcsolat működésében. Terve volt arra, hogy rajz- és kézműves eszközeim hogyan válhatnak bármikor elérhetővé számomra. Terve volt mindenre. Sírva fakadtam.

Ritka, amikor óvják az embert, óvnak engem, múltamat, jelenemet és jövőmet is. Nem szoktam ehhez hozzá. Tőlem, belőlem mindig csak akartak valamit, egy szeletet… nem engem, egészen.

Az „én” és „te” helyett megfogalmazódott bennem estére a „mi”. Mi megoldjuk, mi teszünk érte, mi figyelünk egymásra. A viharfelhők szétoszlottak. Csak haladnom kell az úton… mert ezúttal valóban szeretnek. Nem szavakkal, ígéretekkel, gyűrűvel, hanem tettekkel…