Egy elpusztíthatatlan nő naplója 28. rész - Azért vannak a jó barátok…

Írta: ,

Egyszer valamikor régen, egy tízéves gyerekkori barátság utáni csalódás kapcsán megfogadtam, hogy nem adom többé egész szívem egy barátnak.

Persze, vannak barátaim, nem sok, egy-kettő, ám létük természetes, szinte észrevétlen.

Vannak olyan „barátaim”, akik nem is sejtik, hogy én barátként tekintek rájuk. Sőt, van egy olyan friss barátnőm is, aki azt hiszi, hogy nem kedvelem… látom benne önmagam fiatalabb létét, azt, amikor még nem tudtam magamnak megbocsátani. Nem akarom személyes fejlődését megzavarni véleményemmel, így inkább háttérben maradok… de jó néha ránézni és elmosolyodni, amikor áthaladok az irodán.

Ma egy olyan barátnőmmel válik ketté utunk, aki kilenc hónap alatt észrevétlenül lett életem része. Elköltözik az ország másik végébe. Férjhez ment, és ott kezdi el új életét, ami biztos vagyok benne, hogy boldogsággal teli lesz.

Idén januárban újra indult az életem. Lett rendszeres, teljes munkaidős munkahelyem, egy kedves kis albérletem, és szép lassan felépült az életem. Észrevétlenül.

Sosem felejtem az első napot. Az állásinterjúra egy nagyon szőke, nagyon ápolt, nagyon talpraesett, nagyon fiatal és nagyon kedves lány kísért fel az emeletig. Az első munkanapomon minden igyekezetem ellenére kicsúsztam az időből.

Egyszerűen csak odaállt és segített. Szó nélkül. Kilenc hónapon keresztül ültünk egymással szemben az irodában. Ismertem titkait, ő is az enyémeket. Nem kellett túl sokat beszélgetnünk, értettük egymást.

Nem volt tipikus lánybarátság, mert nem jártunk együtt pisilni, és nem trécseltünk órák hosszat. Csak egymás életének részei voltunk. Ott voltam az esküvőjén, és persze könnyekig meghatódtam. Tele volt és van reménnyel, határtalan sok reménnyel, ami nagy bátorságot feltételez. Éppen ez az, ami miatt biztos vagyok abban, hogy neki sikerülni fog.

Alig pár napja dilemmába estem… le akarok szokni a dohányzásról, hiszen minden egyes cigaretta meghalt férjemhez visz közelebb… mert még nincs teljesen vége a gyásznak. Két éve egyre inkább, észrevétlenül mélyült el bennem az érzés, hogy az elvesztett társ utáni gyász sosem érhet teljesen véget.

Egyre inkább, napról napra mélyebb meggyőződéssel gondoltam azt, hogy látható életem egy marketinges felület, miközben bennem forr a halálvágy. Kemény és őszinte szavak, azt hiszem… és azt hiszem, hogy aki elvesztette szerelmét, az tudja miről beszélek.  

Élni akarok… és minden egyes cigarettával egyre távolabb kerülök jelenlegi, boldog irányba haladó életemtől, mely a szerelemről, a nyelvtanulásról szól, a rendezett élet elérhető közelségéről, az érzelmi biztonságról. A céljaimról, melynek legfontosabb eleme, hogy író akarok lenni, aki könyveit két nyelven, magyarul és angolul írja. Határ a csillagos ég, mert ha álmod van, akkor ne kicsinyeskedj velük…

Két nappal ezelőtt munkatársnőm és egyben barátnőm elvette tőlem a cigarettát, és ő porciózta ki. Ma a cigi csomagot áttestálta másra… ma volt utolsó napunk együtt, melyről nem akartam tudomást venni… nagyon fáj, de erős vagyok, szokás szerint. Kerültem a sírós helyzeteket, amennyire lehetett.

Az élet veszteségek és nyereségek sorozata. Amikor azt mondja valamely abszolút vagy áloptimista, hogy a veszteségek valójában nyereségek, és a nyereségtől boldogabb az ember, az hazudik.

A szenvedés hasznos, mert valóban tanulás, de attól még szenvedés. Tehát a „jó” és „hasznos” szó nem egyenlő. A tanulásért hálásnak kell lenni, a szenvedést méltósággal kell viselni… és meg kell szüntetni… azt hiszem, a szenvedés egyszerű elfogadása, s az az elleni küzdelem az igazi optimizmus.

A csapda az, hogy a szenvedéshez hozzá lehet szokni, ha valakinek az életébe folyamatosan csepeg ez a métely… mert élni kell, és az életösztönnel van elfoglalva az ember minden porcikája. Tehát amit eddig gondoltam a szenvedésről, hibás elgondolás volt. Abszolút optimista voltam… egy ideig. A magunkfajtát onnan lehet megismerni, hogy szeretünk sírni. A sírás tényét örömként éljük meg. Ez az optimizmus csapdája. 

Nemrég, egy szép nap az arcomba vágta szerelmem, és egyben boldog jövőmet megtestesítőm: 

„Jankácska, te annyit szenvedtél. Te azt mondtad, hogy ez tanulás, boldog voltál tőle. De ez nem öröm. Valójában szenvedés. Én azt akarom, hogy boldog legyél.”

Hangzatos szólamok ezek, némely ember szájából… hallottam már sok embertől. Ám aki tesz is a másikért, annak szájából hitelesen hangzik mindez. Ők azok, akik valóban szeretik, és nem használják az embert, barátként vagy szerelmesként. Nekem megadatott az elmúlt kilenc hónapban a barát, és az elmúlt négy hónapban a szerelem.

Igaz irányba változnak a fogalmak bennem… és ha a változáshoz segítő is akad, nos, akkor az maga a boldogság.

Kedves Barátnőm! Kívánom, hogy minden úgy alakuljon, ahogy az neked a legjobb. És igyekszem meghálálni saját boldogságommal ezt a kilenchónapnyi barátságot.