Egy elpusztíthatatlan nő naplója 25. rész - To be or not to be... Shakespeare és a világom

Írta: ,

Vannak tündérmesék. Minél több realitást fogunk fel a világból, tapasztalunk meg a saját bőrünkön, annál inkább távolibbnak tűnik a tündérvilág realitása. Kiskoromban úgy képzeltem el az életem, mint amilyen a mai szappanoperákban a főhősnőké. Romantikusnak, drámainak, mely útnak a végén megtalálom azt, amit – akit – kerestem hosszú éveken keresztül.

És mivel az ember a gondolataival teremt, így is lett. Drámai, ám a bőrömön érzett szerelmek, melyek ellopták a materiális javakat, ellopták szeretteim kézzelfoghatóságát, de gazdaggá tettek lélekben.

Ez annyit tesz, hogy 11 hónap leforgása alatt vesztettem el imádott anyámat és férjét, majd egy 25 napos házasság után férjemet. Persze lehet szomorkodni és szörnyülködni, ám van ennek egy olyan oldala is, ami a javamat szolgálta. Azóta célom és egyetlen lehetőségem, már-már hivatásom az írás lett az elmúlt két évben.

Nyolcéves lehettem, amikor kezembe került a Vízkereszt, vagy amit akartok. Nagymamám olvasta, a kedvenc könyve volt. Akkor tanultam meg Shakespeare nevét, helyesen kibetűzni azt, és azt is, hogy azért írja ilyen hülyén a nevét, mert angol.

Mindig érdekelt, hogy milyen lehet anyanyelvén olvasni műveit… aztán az élet mozdonya beindult, és úgy tűnik, a két évvel ezelőtt történtek után már le sem állítható, sőt, egyre csak gyorsul… és vannak tündérmesék is.

Hétfői nap volt, amikor a szerelőtől visszaérkezett számítógépem, és úgy éreztem, hogy végre egyenesben vagyok, legalábbis, ami a munkaeszközömet illeti…

Keddi nap volt, amikor rájöttem arra, hogy azért nem beszélhetek akkor a lányommal, amikor akarok, mert egy, már-már betegesen birtokló kapcsolat tartja fogságában. Olyan, amit nem lát át, olyan, ami könnyen összekeverhető az ő korában a szerelem fogalmával

Szerdai nap volt, amikor Szeretőm a kezembe nyomott egy – számomra – kisebb vagyont, hogy iratkozzak be angolra, mondván, valósítsam meg álmaimat, azaz tanuljak, hogy le tudjam fordítani könyvemet angolra…

Csütörtökön hajnalban már kocsiban ültem Lengyelország felé. Árva vára, Zakopane, Auschwitz, Krakkó és a Tátra. Bónuszként pedig egy plüss fekete bárány, mert anyám férje kedvességből így nevezett. Aztán visszazuhantam a munkába…

Hétfőn szeretőből barátnő lettem… még szoknom kell a gondolatot… meg kell tanulnom nem félni a jövőtől…

Még fel sem eszméltem, máris kedd volt, azaz angolóra. Berobbantam a terembe, izgatottan és lelkesen, körbe sem nézve. Az izgalomban és kapkodásban, lányos zavaromban három csoporttársamra ontottam a nevemet és mosolyomat, majd lehuppantam egy székre és előcibáltam életemet tartalmazó táskámból a tanszereket.

Aztán felnéztem… a döbbenet kiült az arcomra… lányom ült velem szemben… ő is ugyanabba az iskolába, ugyanarra a tanfolyamra iratkozott be, mint én. Úgy néztünk egymásra, mint két szőke, amikor rádöbben, hogy ugyanolyan rucit húztak az év bulijára. Elnevettük magunkat…

Aztán estére végképp beteg lettem, melyet Lengyelország hideg éghajlatának köszönhetek… így még egy orvosi ügyeletnek is bele kellett férnie az estébe…

Aztán jött a csodás és döbbenetes, felemelő szerda. Az irodában a kicsit feszült hangulatot egy futár érkezése törte meg… nem rendeltem semmit. Legalábbis most nem, csak gyerekkoromban: romantikát rendeltem akkor. A futár egy hatalmas, mennyasszonyi csokrokat megszégyenítő rózsacsokrot hozott nekem… majd elsüllyedtem lányos „szégyenemben”, majd elrepültem örömömben… szeret, biztosan szeret…

Mire kihevertem a nagy romantikát, késő délután lett. Az otthoni dolog ideje, a cikkírás ideje… telefon töltőm tönkrement, aztán gépem adta meg magát teljesen és végérvényesen… Sírva fakadtam, és úgy utáltam Murphy-t, ahogy lehetett… az összes megírt cikkem odalett, köztük az újak is, melyeket le kellett volna adnom.

Álmosra sírtam magam, és hogy megnyugodjak, a szokásos esti zenét akartam kicsiholni egyetlen fellelhető zeneforrásomból, az MP3-ból. Ám Murphy háromig meg sem állt. Ez is tönkrement. Egy dolgot tehettem, imádkoztam…

Elérkezett a csütörtök reggel, és rá kellett döbbennem, hogy végérvényesen vége életemben a rossznak… Kapok egy új számítógépet… holnap, és egy futár hozza…

Isten és a teremtő gondolatok gondoskodnak rólam. Megkaptam Krakkót, az egyik álmomat… megkaptam a világ tetejét, a Tátrát, és Zakopane-ban, egy rácson ott lóg életem egyetlen szerelem-lakata… lányommal kaptam heti kétszer másfél óra együttlétet… kaptam egy segítőt, olyat, aki szeret, és akit szeretek.

Új életet kaptam. Sok lehetőséggel. Tehát, a „lenni vagy nem lenni” kérdésre a válasz: to be… azaz lenni… és most már biztos vagyok abban, hogy Shakespeare-t is eredetiben fogom olvasni. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy mindig voltak, vannak és lesznek tündérmesék…