Egy elpusztíthatatlan nő naplója 23. rész - Az optimista pesszimizmus

Írta: ,
Nem vagyok babonás... Csak minden reggel hármat köpök egy fehér lapos kőre, és jobb kézzel a bal vállam fölött a hátam mögé dobom, úgy, hogy fél lábbal állok a küszöbön... Na, jó... talán egy kicsit babonás vagyok.

Ezen felül maximálisan optimista vagyok... csak mindig felkészülök a rosszra, oly módon, hogy lejátszom fejben a lehetséges verziókat... csak azt. Na jó... nem vagyok optimista...

Engem nem tör meg semmi... csak rühellem az esőt, mert elveszi a kedvem még a macskasimogatástól is... na jó... még az időjárás is komolyan hat rám...

Nagyon akarom ismerni magam, és tán ismerem is... ha mást nem, hát vágyaimat. No, meg kudarcaimat, melyek közül az egyik legnagyobb, hogy szép lassan visszaszoktam a cigire. Áll apám nagy mondása: kislányom, ha kicsit csinálod, akkor is csinálod...

Mindezekre természetesen áll az a magvas gondolat is, hogy ha az ember nem olyan utakon jár, melyek megegyeznek belső természetével, annak óhajával, a tagadásba, egy groteszk álomvilágba menekül.

Az én álomvilágom szép, legalábbis nekem a legszebb. Csodás jövő, melyet megteremtek magamnak, hiszen a Titok óta tudjuk, hogy bármit kívánhatunk, az úgy lesz, és minden fejben dől el, gondolati síkon. Ezzel megváltoztatjuk a világ rezgéseit, saját utunk beteljesülése irányába toljuk az álmot, bele a valóságba, hogy az igaz legyen. Csodás... és még fél liter vodka sem kell hozzá. Ez igen szerencsés, mert amúgy sincs rá pénzem...

Igen, úgy tűnik pesszimista lettem, vagy voltam mindig is... és úgy tűnik, hogy emiatt nem tudtam olyan világot teremteni magamnak, melyben jól érzem magam. Pedig annyira akarom jól érezni magam... még arra is képes vagyok, hogy elhiggyem életem egyik legnagyobb hazugságát, miszerint abszolút optimista vagyok. Két napja folyamatosan felteszem magamnak a kérdést, hogy mikor lettem ilyen furcsa természet... 

Talán akkor, amikor csalódnom kellett a hűségben. Nem a hagyományos értelemben vett hűségben, hanem úgy általában. Az első megrázkódtatás akkor ért, amikor nem szólt arról senki, hogy az én nagymamám is meghalhat, búcsú nélkül távozhat... A második csalódás akkor történt, amikor „elsőcsókos” lányként elhittem egy Sanyi nevű, kék szemű fiúnak azt, hogy súlya van az első csóknak...

A harmadik csalódásom a hűségben akkor volt, amikor a barátnőm jobban kezdte szeretni a férjemet, mint engem... A negyedik akkor, amikor újfent senki sem szólt arról, hogy az én szerelmemet, férjemet is érheti halálos baleset... Hűtlen volt a nagyi, a barátnő, a férj, a szerelmem, csak mindegyik másképp. 

Azóta is védekezem... de már nagyon unom. Látom a végtelen lehetetlenségeket, szomorúságokat, ugyanakkor látom a végtelen lehetőségeket és boldogságot is.

Jelen állás szerint itt ülök egy széken a nem működő asztali gépem előtt, ami fél éven belül másodjára lett szinte használhatatlanul kehes. 

Brutál okostelefonomnak önérzete és éntudata lett, mert azt csinál, amit épp ő akar. Egy biztos, zenét már nem tudok rajta hallgatni, ami azért dráma, mert a két funkció közül amit használtam, az egyik a zenehallgatás volt.

MP3-lejátszóm rögtön az esti futás harmadik percében adta meg magát a nyugalomnak. Így ki kellett békülnöm egy futás erejéig saját lihegésemmel, mint zajforrással, amit ki nem állhatok, mert arra emlékeztet, hogy fáradok...

Ezen felül minden héten kiejtek a kezemből legalább egy kávét, ami legalább reflexeimnek jót tett. Olyan rutinosan ugrottam a minap reggel félre, hogy csak na... múlt héten a boltos nem volt ilyen ügyes, viszont annál dühösebb, és még feltörölni sem engedte sutaságom szégyenteljes kávéfoltját a bolt közepéről... 

Szóval igyekszem stílusosan és humorosan pesszimista lenni, hogy optimistának tűnjek.

…és akkor most beszéljünk arról, hogy megtörtént a csoda. Álomférfi... egyáltalán már az egy álom, hogy férfi... annak minden ismérvével, köztük a türelem, a mosoly, az óvás, a megértés csodájával. Talán én teremtettem magamnak ezt a kellemes helyzetet. Talán a Jóisten unta meg azt, hogy folyamatosan hazudok magamnak, és elém rakta, mint az optimista létem realizált csodáját. Ezáltal elém rakta azt is, hogy mennyire élhetetlen vagyok, ha a valódi, szép, realizálható teremtő álmokról van szó. Egy biztos, jelen állás szerint a szerelmi életem az egyetlen, ami működőképes... ez pedig nem kevés.

Az engem ennyire szerető, tükröt mutató, teremtő Istenhez pedig már csak egy mondatom van: Ne legyél szomorú, Istenem, mert hálás vagyok a csodálatos, jól működő világért, amit alkottál.