Egy elpusztíthatatlan nő naplója 21. rész - A szeretők dilemmája

Írta: ,
Jó a csók, főleg a lopott csók ér nagyon sokat. Szeretőnek lenni egy kis plusz. Plusz izgalom, sok szabadidő, szabad élet – saját életünk teljes uralása, mely bizonyos esetekben az egekbe repít, máskor pedig a mélybe taszít.

Biztos az ember abban, hogy szeretik, hiszen nincs más, ami összekötné a két embert. Viszont ha pesszimistán tekintünk a dologra, másodhegedűsnek lenni, és ezt fel is fogni, fel is vállalni, kegyetlen dolog.

Ez egy folyamatos rablánc, melyet az első helyen álló is mozgat... nem egy férfihoz, hanem annak társához is alkalmazkodni kell, lojálisnak kell lenni, látatlanban, ismeretlenül. Tisztelni kell őt, mert őt is szeretik... és az szereti, akit mi szeretünk.

A szeretők keserű öröme, hogy azt csinálnak, amit akarnak, és nem csinálják, amit nem akarnak. Ám ott vannak az esték, amikor nincs kihez odabújni, biztonságban lenni, és ebben megnyugodni. A szeretőnek mindig izgalmasnak kell lenni. Mindig megértőnek. Nagyobb szolgának kell lennie, mint egy feleségnek.

Reménykedni persze lehet, hogy ez megváltozik egyszer. És persze lehet, hogy ez így is lesz, de ezt a minőségi változást csak az igazán nagy, dimenziókon is átható, hosszan tartó szerelmek élik túl. Abból meg, tudjuk, hogy nincs olyan sok. Akarjuk, hogy így legyen, de sajnos nem így van. Az örök kérdés, hogy a mi szerelmünk az-e...

A szerelemnek sok minősége van, mindegyiknek hatalmas az energiája. Gyógyító és csapdába ejthető – ezt Wilhelm Reich és az ő szerelmi gyógyító ládája óta tudjuk.

Szóval, szeretőnek lenni, egy ilyen „jogviszonyban” élni csak a tudatos, nagy önfegyelemmel rendelkező emberek tudnak. Nem feltétlenül megalkuvás ez, inkább egoizmus. Mindkét fél részéről. Hiszen annyira, nagyon vágyják a szerelmet... saját lelkük gyógyítására használva azt. És ez a legnagyobb önzetlenség is, hiszen akitől ezt megkapja az ember, csak arra vagyunk képesek nézni... És elfogadni tőle jót és rosszat, hiszen ki tudja, meddig van erre lehetőség...

Aztán, többnyire az egoizmus győz... tarol. Letarolja a legigazabb érzést, ami minden élet kezdete a szabad párválasztás óta.

Mi az, ami a legfájdalmasabb a szeretői státuszban?

Jó lenne vele kicsit csendben lenni... kicsit egymás mellett lenni, mást-mást csinálva. Tudva, hogy valahol ott van a közelemben az élet legtöbb pillanatában... csak ki kell nyújtani érte a kezemet...

Jó lenne lerajzolni az arcát, részletről részletre, áttanulmányozva... megismerve.

Jó lenne vele kicsit semmit tenni...

Jó lenne kimosni a zokniját, és jó lenne kivasalni az ingét... és cetliket rejteni a zsebébe, pár szavas szerelmi vallomásokkal.

Jó lenne figyelni az arcát, és nevetni, amikor egy elszúrt kaját eszik, amivel egész délután vesződtem... és jó lenne veszekedni vele, hogy miért nem képes elmosogatni...

Egyszerűen csak jó lenne a boltban, sorban állás közben a vállába fúrni a fejem, miközben szorítom a kezét, mert már elvesztettem minden türelmem a világ iránt...

Jó lenne rá mindig felnézni, így is, és úgy is...

Jó lenne sétálni vele az erdőben, és leülni a fűbe... beszélgetni és elmélkedni a világ dolgairól...

Jó lenne megosztani vele az örömömet, az aprókat, nem csak a legfontosabb dolgokat, amik még épp beleférnek az időbe...

Jó szeretőm van... rengeteg időt tölt velem. A tenyerén hordoz. Emberként tart számon, és nőként szeret. Bár fájdalmas a tudat, hogy az üresjáratokat nem kívánja velem megélni... pedig, ha ez nem történik meg, akkor nem mélyülhet el az érzés, és nem válhat dimenziókat átszelő szerelemmé... mert könnyű úgy szeretni, szerelmesnek lenni, hogy mindig a legjobbat mutatjuk egymásnak...

Nem vagyok jó szerető. Túl sokat akarok... mindent. A lelkének apró rezzenéseit. Én akarok a legjobb barátja lenni. Én akarok a mosolya lenni. Mindene akarok lenni. Meg akarom vele élni a perceket, még az unalmasakat is. Vágyom arra, hogy teljesen megismerjem, nem sürgetve semmit, mert ott van az egész élet, ami rólunk szól...

A pesszimista szeretőnek minden egyes találka lassú haldoklás, a szerelem tusája, vergődése, még akkor is, ha határtalanul boldog közben. Az optimista szeretőnek pedig minden egyes találka hazugság, még akkor is ha a legigazabb érzéseket éli meg közben.

A szerelem nem játék... mégis, akként kezeljük. Feledhetőként, sokadikként, vagy épp groteszk módon drámaként, pedig ez a világ egyik legnagyobb, leginkább felemelőbb érzése.

Szóval, ezekkel a dilemmákkal küzd egy szerető... ezekkel a dilemmákkal küzdök én... olyanokkal, melyek fel sem merülnek, ha az ember nem másodhegedűs...