Egy elpusztíthatatlan nő naplója 18. rész - Segítség, klimax!

Írta: ,
A Ghymest idézve: úgy szakadt rám a megváltás, mint rosszlányra gyerek sírás.

Lehet ódákat zengeni a klimaxról, hogy milyen szuper előnyei vannak. Hogy nem kell súlyos ezreket költeni betétre és tamponra, hogy vége az olyan reggeleknek, amikor felébredvén a rituális gyilkosságoknak megfelelő vérmennyiséggel szembesül az ember lánya a lepedőn, hogy nem kell költeni fogamzásgátlásra, hogy nem kell rettegni a meghasasodástól, és végre akkor szexel az ember, amikor akar.

Persze, csak ha fizikailag és lelkileg túljut rajta a nőként számon tartott egyed. Bár sosem tudhatja igazán, hogy mikor is van ama áldott pillanat, hiszen számos nagyi lett boldog anya a természet eme viccecskéje miatt.

Lehet bölcselkedni – ahogy meg is tettem ivarérett nőként, mert a kibicnek semmi sem drága –, amikor másokat csapott arcul a nemiség lengőajtója, ám ki kell mondanom: klimaxosnak lenni olyan érzés, mintha a lejárt szavatosság ürügyén kidobtak volna a húspiacról, melyen az utóbbi időben csak leértékelt áruként tartottak számon, de legalább ott voltam. Szóval ilyenkor minden jót fel lehet sorolni a pozitív életszemélet szelektív szűrője miatt, ami eszünkbe jut, de nem érdemes. A helyzet az, hogy nagyon parázom. Több okból is...

A test nem engedi el olyan könnyen a szaporodási képesség lehetőségét, úgyhogy még én is abban a hibrid állapotban vagyok, amikor úgy működik ez, mint a mesében: hol volt (meg), hol meg nem volt (meg). Lelkem sem adja olyan könnyen meg magát annak, hogy az ösztrogén szépítő, pasivonzó hatásait elengedje... sőt, úgy kapaszkodik az ivarérettség kétes örömébe, mint a Jégkorszakban a Motkány a jégtábla szélén: foggal, körömmel, ám lassan és biztosan csúszva lefelé.

Egyet tudok... bár nagyon félek attól, hogy viszonylagos szépségem – mert egy hetvenéveshez képest dögös maca vagyok – elvesztem, és olyan ráncos leszek, mint a mazsola. Én akarok lenni a legkedvesebb öregasszony a világon. Látom magam, fehér, lazán felkötött konttyal egy hintaszékben kötögetni, egy hatalmas ablak előtt, és látom azt, hogy a szemem csillog az életörömtől. És látom magam bokáig érő tarka ruhában, szalmakalapban, ahogy festegetek a kertben.

És látom magam tornadorkóban, virágmintás szoknyában, a sárgára festett nyikorgó nagymamabicajomon, melyre addigra már ezer katicát és virágot festettem, amint letekerek a Duna partjára, könyvet olvasni, vagy épp írni. Látom, ahogy az unokáimat tanítom zongorázni és hímezni, és együtt sütünk rétest, ahogy az én nagymamám tanította. Vagy épp elmesélem nekik a füvön feküdve, szalmaszállal a szánkban az összes Duna történetemet. Igen... a Duna fontos... egész életem tudója, birtoklója... az emlékeimé.

Csodás vízió ez, csodás terv. Ám egyelőre, annyira futja így, az öregkor kezdetén, hogy szerelemmel telve feküdtem a váci sürgősségi osztályon egy ágyon, miközben két infúziót belém töltöttek. Az már csak hab volt a tortán, hogy bőgtem, mint az „árvaszamár”. Nem a félelemtől, hanem más indíttatásból, amit úgy neveznek: „a rosseb tudja miért, de még jól is esik”. Mondjuk, ezt két szóval is le lehetne írni: a hormonok miatt. No meg a kimerültség miatt, mert lassan egy éve nem pihentem ki magam rendesen...

Aztán leszállt az éj, és barátom ölelésében fürödtem, aki érzékeny pillanatában csodálatosnak nevezett. És felköszöntött nevem napja alkalmából. Persze elbőgtem magam... mióta anyám meghalt, nem fontos a születés- és névnapom... születésem napja azért nem, mert ez anyám és az én örömöm, kettőnk öröme volt ez a nap. No meg a briteké, mert ekkor vezették be a decimális pénzrendszert... de ez most nem releváns. Névnapom pedig azért nem fontos, mert anyám keresztnevét viselem, ahogy ő az ő anyjáét viselte. És ahogy az én egyik lányom viseli ugyan ezt a nevet, így ez a névnap már nem az enyém, hanem az övé... 

Szóval, ez a névnapi köszöntés döbbentett rá, hogy még élek. Mert még fontos vagyok, én, csak én, a lényem.

Van jó oldala a klimaxnak, de nem az, amit a legelején felsoroltam. Inkább az, hogy – ha szerencsés az ember – van olyan, akit nem érdekel az a fogalom, hogy „lejárt szavatosság”, és adott pillanatban, ott és akkor, fontos az ember lánya. Lehet, hogy nem a legfontosabb, de annyira mégis fontos, hogy a lelkem éltesse az életet, és határtalanul tudjon örülni ennek.

Isten hozott, klimax, ördög vigyen, bánat... tervekkel és szerelemmel telve, boldogan sírni a legjobb dolog a világon...