Egy elpusztíthatatlan nő naplója 12. rész - Ember születik

S. Janka
Írta: ,
Egy elpusztíthatatlan nő naplója 12. rész - Ember születik
Vannak olyan napok, sok, vagy inkább mindegyik olyan, melyben terveim sorra borulnak. Kábé, mint egy dominósor. Permanensen. Aztán vannak olyan napok is, melyeken indokolatlanul érzem magam olyan bátornak, mintha – pestiesen szólva – [email protected] reggeliztem volna. És van a harmadik verzió, amikor eme két előbbi verzió egyszerre üt be. No, ezek a napok azok, melyeken azt érzem: küldetésem van. Már rosszul hangzik... vagy inkább problémásnak...

Szokásos reggeli gyógytorna, vitaminok, örömködés, hogy szép az élet. Ám ma még szebb, mert haza megyek a szülői házba, és ott ünnepeljük lányom 21. születésnapját, mindannyian. Dél körül indultam, szatyromban a szokásos hurrá-torta alkatrészekkel, jó nagy adag boldogsággal... és a telefonnal a fülemen, mert lányommal beszélgettem épp.

Iparkodtam, vágytam gyerekeim társaságára, nem nagyon nézelődtem az utcán. Ám belezuhant a látóterembe egy hatalmas pofon. Egy hatvan körüli férfi adta aprócska, idős feleségének a parasztlengőt, mely hatására a nő elvesztette egyensúlyát. Lelkem mosolya tornádóvá vált a másodperc tört része alatt. Nem kellett választanom... a helyzet egyszerűen adta magát. Lányomat megkértem a telefon túlsó végén, hogy maradjon vonalban, és ha baj van, hívja a rendőrséget.

- Uram! Kérjen bocsánatot a hölgytől! - mondtam nagyon erélyesen. – Amit ön tett, bünteti a törvény! – folytattam, miközben elhaladtak mellettem. A férfi rám sem nézett, mintha nem is lettem volna az ő dimenziójában. A nő lehajtott fejjel rettegett. A férfi gőgös, szégyenteljes erejét karcolgattam, hiszen szembesítettem őt bűnével, mellyel eddig soha, senki más, senki idegen. Megszégyenítettem őt, a férfiembert, az utcán.

Megfordultam, és elindultam utánunk, fennhangon és határozottan kérve, hogy kérjen bocsánatot a nőtől. Minden egyes szavam a szégyen mocsarába lökte, mindig kicsit beljebb. Láttam a nőn, hogy fél, valóban fél – már régóta. Csak lábát szedte, lehajtott fejjel, szaporán. Ismerős kamaszlányok jöttek velünk szembe, így odaszóltam, hogy kövessenek távolabbról, és ha valami baj lenne, hívják ők is a rendőrséget.

Aztán megtört a jég, reakció született. A férfi anyámat szidta, ahogy engem is, és közölte, hogy 43 éve házasok, majd ő tudja, mit miért tesz... Aztán azt is közölte, hogy belök a bokorba, ha nem hagyom abba... Aztán azt közölte, hogy takarodjak...

Kezdett kizökkenni magabiztos szerepéből, észrevette általam a lelkiismeret és etika létezésének tényét, és azt, hogy egyeduralma, magánéletének agresszív, birtokló megnyilvánulása véget ért, amikor nyilvánosan ütött. Szinte éreztem a csodálkozást körülötte, hogy valaki mert szembeszállni, valaki nem hunyja be a szemét.

Aztán a sarkon befordulva megfordult. Megragadta a pulóveremet, és erőből a két lábam közé rúgott. Képtelen voltam félni. Képtelen voltam összerezzenni. Képtelen voltam nem a szeme közepébe nézni. Képtelen voltam hátrálni. Ahogy képtelen voltam arra is, hogy bántsam. Egyenes tekintetemmel bántottam.

A két kamaszlány megriadt és fennhangon rákiabáltak. A férfi mérlegelt. Talán azt, hogy mennyire ütheti meg bokáját, ha még jobban nekem ront – hisz én nem vagyok a tulajdona. Ez volt az a pont, amikor már biztosan tudtam, bele kellett szólnom ebbe a történetbe, hiszen ez az ember biztonságos keretek között, pontosan felmérve saját lehetőségeit, ront a gyengébbre. Erősen néztem a szeme közepébe, félelem nélkül. Elengedett. Elfordult és tovább haladt. Felesége lehajtott fejjel követte őt. Mi pedig biztonságos távolból a lányokkal együtt követtük őket, és meglestük, hogy melyik házba mennek be... aztán elmentünk a rendőrségre.

A születésnap csodás volt, a tortát közösen csináltuk és jókat beszélgettünk apámmal, a családdal. Lányomtól, születése napjának alkalmából egy üvegkorsót kaptam, melybe saját kézzel gravírozta a virágokat és azt, hogy: Anya. Hálás vagyok, hogy ilyen gyerekem van, hogy lányom a születésének napján nem csak saját magára gondolt, hogy szem előtt tartja azt, hogy azon a napon nem csak gyermek született, hanem egy anya is.

Este, a kórház sürgősségi osztályára mindkét lányom és udvarlóik is elkísértek. Aztán nyílt az ajtó, és belépett rajta a két rendőr, akik egy asszonyt kísértek. Nem figyeltem, hogy ki a nő. Aztán az egyik rendőr megkérdezte: Felismeri a hölgyet?

Ő volt az, az a nő, aki lábát szaporán szedi, és aki sosem néz fel a földről... ám ezúttal belenézett a szemembe, és azt mondta: Köszönöm, hogy elment a rendőrségre.

Kimentem a külső folyosóra és sírva fakadtam a bűntudat miatt. A nő arca, orra be volt dagadva. Miattam, otthon tovább verte őt a férje, majd alkalomadtán a hölgy kiszökött a lakásból, és a rendőrségre sietett. Öt éve volt bántalmazott nő. Nincs hová menekülnie. Most végre eljutott a rendőrségre, mert már az életét félti. De fogalma sincs arról, hogy hogyan tovább.

Holnap a kórházi zárójelentés alapján megteszem a feljelentést a könnyű testi sértés és becsületsértés miatt. A rendőrség garázdaság miatt hivatalból tesz feljelentést a férfi ellen. Reményeim szerint a hölgy szintén megteszi a feljelentését. Reményeim szerint holnap felhívja a NANE egyesületet. Én is ezt fogom tenni, és támogatni fogom őt.

A férfi további sorsa remélhetőleg az lesz, hogy pár napig előzetes letartóztatásban lesz, aztán pedig távol tartási végzést kap. Remélem, hogy megváltozik, ám ha mégsem, akkor eltűnik ebből a városból szégyenével és gyalázatával együtt.

Azt gondolom, hogy a mai napon nem csak azt ünnepeltük meg gyerekeimmel, hogy valamikor 21 évvel ezelőtt gyermek és ezáltal anya született, hanem azt is, hogy ezen a napon méltó voltam arra, hogy embernek nevezzem magam, ahogy azokat is, akik ugyancsak segítettek a hölgynek.

Köszönöm a segítséget a rendőröknek, a kamaszlányoknak, a gyerekeimnek, az orvosnak... és arra kérek mindenkit, hogy ne hagyja, hogy a rossz emberek némaságunk, félelmeink miatt szabadon garázdálkodjanak a világban. A változtatást mindig kicsiben, a környezetünkben kell elkezdeni...