Cukros kenyér - Napi 1perces

Írta: ,

Már biztos van öt éve annak, hogy utoljára találkoztunk személyesen.

A legjobb barátnőm volt, sülve-főve együtt mulattuk az időt, de belépve a varázslatosan lüktető felnőttkor világába fokozatosan eltávolodtunk egymástól.

Először a több száz kilométernyi távolság, majd az időhiány állt közénk, később pedig a férje.

A viccet félretéve: levelezni rendszeresen leveleztünk, részletesen beszámolva életünk történéseiről, de a személyes találkozás egyre váratott magára. Egészen a múlt hétvégéig – és ez is csak egy véletlennek volt köszönhető.  A bevásárlóközpontból kifelé tartva nekem ütközött hátulról. Rohant a busz után eszeveszett tempóban, de az már elszáguldott az orra elől.

– Hazavihetlek? – kiáltottam utána, mire ő meglepetten fordult hátra.

A találkozás örömére a közeli cukrászdába mentünk, s vígan társalogtunk. Gondterheltnek tűnt, de nem panaszkodott. Mesélt a gyerekeiről, a fantasztikusan jól fizető állásáról, a három hétig tartó nyaralásukról, a terveiről – közben lopva-lopva az órájára pillantott.

– Ne aggódj a busz miatt! Szívesen hazaviszlek! – ajánlottam fel újra, de ő hevesen tiltakozott.

– Aranyos vagy, de nem kell! Nem szeretném az idődet rabolni.

– Nem erőltettem. Kikísértem a buszváróhoz, telefonszámot cseréltünk, majd búcsút intettünk sűrű fogadkozások közepette, hogy ezentúl majd gyakrabban találkozunk. Alig hagytam el a parkolót, csörgött a telefonom:

– Ne haragudj, de áll még az ajánlatod? A kisebbik lányom belázasodott. Nem szeretném, egyedül hagyni még két teljes órára mire a busszal hazaérnék.

– Persze – visszafordultam.

Egész úton beszélgettünk. Ő látható módon egyre idegesebb lett.

– Elég lesz, ha kiteszel az utcánk végénél…

– Háztól-házig érvényes a szolgáltatás… – feleltem nevetve és bekanyarodtam a jól ismert ház elé.

Mindig csodáltam az otthonukat: csodaszép nagy ház, gondosan nyírt pázsit, rengeteg dísznövény... mint egy botanikus kert.

– Behívnálak, de tudom, rengeteg a dolgod – mondta, miközben kiszállt a kocsiból.

– Köszi, de tényleg rohannom kell – hárítottam, de közben nem igazán értettem a tartózkodását.

A szomszédos düledező kis parasztporta kapujában megjelent Klaudia, a lánya.

– Rossz helyre tetszett behajtani! Mi már itt lakunk… – mondta, miután boldogan üdvözölt.

– Anya! Éhes vagyok? Mi lesz a mai vacsora? – kérdezte a láztól kipirosodott arcú kislány.

– Cukros kenyér… – érkezett a válasz szemlesütve.

Egyszeriben világossá vált minden: az elmaradozó levelek, az évek óta tologatott találkozások. Egymásra néztünk – nem kellett megszólalnia – tudtam a válaszokat, és belesajdult a lelkem…