Csendélet - Napi 1perces

Írta: ,

Szeretik a szotyolát – azt a jó, frissen pirított fajtát, mert idáig érzik az illata. 

Ülnek a padon – ketten a támláján, ketten rendeltetésszerűen, ahogy egy padon ülni illik, s köpködnek. Külön technológiájuk van rá.

A magas, vékony szőke nő: napraforgómag jobb szájszélen be, maghéj baloldalt ki – mint egy hántológép.

A molett, alacsony asszony: egyenként foggal maghéj kinyit, mag beszippant, megrág, lenyel, nyálas maghéj eldob.

A fiatal barna lány: körömmel kibont, papírlapra több szem összegyűjt, kupac magbelső egyszerre be, megrág, lenyel – összegyűjtött héj szétszór.

Csak az egy szem férfi nem tart velük: fogatlan szájában cukorkát forgat – egyik után a másikat –, és engedi szélnek a celofánokat.

Beszélgetnek, nevetgélnek, szemetelnek egykedvűen. Aztán, amikor elfogy a nagy csomag muníció, isznak az ásványvizes palackjaikból, majd nagy nyögések közepette feltápászkodnak.

Előveszik a pad mellé ledobált seprűiket, és dolgozni kezdenek. 

– Na! Milyen jó, hogy ide szemeteltünk! – szólal meg a molett, alacsony nő fejcsóválva.

– Így legalább van mit csinálni… – mondja a férfi lehangoltan.

Aprólékos műgonddal összesöprik, amit az előbb szétszórtak. Így telnek a közmunkás lét sokszor megalázóan értelmetlen munkát tartogató, perspektíva nélküli percei…