Csak el kell adni - Napi 1perces

Írta: ,
Soha nem nézett le másokat. Úgy volt vele, mint ahogy a mondás is tartja: nem irigyelte a más terhét, amíg nem cipelte annak súlyát.

Soha nem nézett le másokat. Úgy volt vele, mint ahogy a mondás is tartja: nem irigyelte a más terhét, amíg nem cipelte annak súlyát.

Tudta: környezetében mindenki megdolgozik a napi betevőért. Olyan vidéken élt, ahol már az is luxusszámba ment, ha valaki kiült a falu végén kialakított szabadidő parkba, és szalonnát sütött a baráti körével. Ma is úgy indult a reggele – bocsánat, hajnala –, ahogy eddig mindig: pakolta a zöldségekkel megrakott ládákat, a 30 kilós krumpliszsákokat rendületlenül.

Felnőttkorú kisteherautójával elpöfögött a közeli kisváros piacára, ahol pakolta a zöldségekkel megrakott ládákat, a 30 kilós krumplis-zsákokat rendületlenül – kiszolgálta a vásárlókat, kedves volt és udvarias, türelmes és engedékeny. Aztán megváltozott minden. A szomszédos asztalon árusító őstermelő mivoltára rendkívül büszke, és azzal folyton kérkedő asszony elkezdett „kereskedőzni”. Először megpróbált nem figyelni az epétől fröcsögő szóáradatra.

– A kereskedők leverik mindennek az árát... de tehetik, mert a nagybani piacon fillérekért hozzájutnak mindenhez… Kihasználják a szegény termelőket…

– A kereskedők bezzeg nem hajolnak le egy darab krumpliért sem… Majd megtudnák milyen naphosszat a földet túrni…

– A kereskedők eladnak minden szemetet, becsapják a vásárlókat úton-útfélen.

– A kereskedőknek csak el kell adniuk, amit mások verejtékes munkával megtermeltek…

De az asszony utolsó megjegyzése után besokallt – elege lett. Felemelte a 25 kiló répával megrakott ládát, és az asszonyhoz lépett:

– Rózsikám, drága! Megtenné nekem, hogy kivételesen segít felpakolni a teherautóra a megmaradt árumat? – kérdezte, és az asszony kezébe nyomta a ládát. – Már csak azért, hogy néhanap magácska is érezze a munka súlyát…

Soha nem nézett le másokat. De azt nagyon rühellte, ha lebecsmérlik a munkáját…