Büszkeség - Napi 1perces

Írta: ,

Molnár bácsiék nagyon nehezen éltek – mint oly sokan a környéken. Mire kicsinyke nyugdíjukból kifizették a számlákat, megvették a gyógyszereike, élelemre alig-alig maradt pénzük. 

Így aztán megtanultak „spórolósan” enni. Kenyérhéj, és kenyérvég soha nem került a kukába, a krumplit héjában főzték, rengeteg levest készítettek, a legolcsóbb tejfölbe búzakorpát kevertek – az jól megtölti az éhes gyomrot. Édességnek pedig megtette a zöldségesnél leárazott selejtes gyümölcs is. 

– Holnap élelmiszercsomag-osztás lesz a hivatalnál… – újságolta nekik a hírt Klári, a szomszédasszony, aki minden lehetőséget kiaknázott, s addig járta az önkormányzatot, amíg meg nem kapta, amit csak lehetett. – Jöjjenek maguk is, hisz maguknak is jár!

Molnár bácsi a fejét ingatta:

– Mit képzelsz? Nem megyek én koldulni! 

– Ez nem koldulás, mindenki kapni fog a faluban, gazdag és szegény egyaránt! Irma! Ne hagyja, hogy az ura büszkesége miatt kimaradjanak ebből is! – figyelmeztette a madárcsontú idős asszonyt Klári, de Irma néni csak szerényen mosolyogva lesütötte a szemét.

Molnár bácsi viszont hajthatatlan volt – neki nem kell alamizsna, ő világéletében azt ette, amire megkereste a pénzt. 

– Pedig milyen jól jött volna az a 4 kiló liszt, 4 kiló cukor… – sóhajtott fel ábrándozva Irma néni. – … és az a 6 csomag száraztészta is sokáig kibírta volna – folytatta. – … a 3 liternyi étolajról nem is beszélve.

– Mondtam már: nem kell. Eddig sem haltunk éhen, eztán sem fogunk.

– Pedig akkor süthettem volna fánkot… Milyen régen is ettem már fánkot… – képzelte maga elé. 

Az öreg is nyeldekelni kezdett.

A csörögédet is nagyon szerettem… – jegyezte meg most már ő is sóvárogva. – Na meg a derelyét… Még van is egy kis valódi szilvalekvárunk a kamrapolcon…  – hirtelen felemelkedett. 

A falon lévő míves fafaragáshoz lépett – leemelte.

– Eszembe jutott valami: odaadományozom az önkormányzatnak a dédnagyapám munkáját. Itt úgyis csak a port fogta – mondta, és elsietett.

Egy óra múlva két megrakott szatyorral tért haza. Csöröge, fánk, derelye – sorra került valamennyi.

Molnár bácsiék nagyon nehezen éltek – mint oly sokan a környéken. Csak ők még a régi iskola tagjaként természetesnek vették azt, amiről a mai generáció tagjai oly könnyedén megfeledkeznek: ahhoz, hogy kapj, illik néha adni is.