Becsület - Napi 1perces

Írta: ,

Szegénység. Tudta: nem szégyen, csak baj – ő mégis szégyellte.

Munkanélküli lett már három éve: hiába kilincselt, hiába telefonált, hiába kereste meg az ismerőseit, nem talált semmit, ami kihúzhatta volna a csávából. Hogy a bank ne vigyen el mindent, elvált a feleségétől, mentve vagyonkájuk maradékát.

– Ne félj! Nem lesz semmi baj! – nyugtatgatta a felesége, amikor aláírta a papírokat, amiben mindenről lemondott a gyerekei javára.

De lett. Még aznap a kapun kívül találta a személyes holmijait. Pedig nem ivott, nem volt agresszív, még csak a hangját sem emelte fel soha.

– Elhidegültem tőled… – jött a válasz, amikor a miérteket kérdezte.

Nincstelen és hajléktalan lett egyszeriben. Haragudott a világra, a feleségére, önmagára – legszívesebben leugrott volna a közeli tízemeletes legtetejéről. De… De félt, hogy nem lesz, aki eltemetesse.

Ezért aztán összeszedte magát és leutazott a testvéréhez vidékre, aki volt olyan jó, hogy befogadta. Most is ott dolgozott a többi közfoglalkoztatottal – az útszéli bokrokat irtotta –,alig látva a fáradtságtól, amikor valami megcsillant a fűben.

Közelebb hajolt, s felemelte: egy vastag nyaklánc aranylott a kezében. Hogy kerülhetett oda, nem tudta, mindenesetre nem szólt senkinek. Zsebre tette – gondolta, majd gondosan megvizsgálja –, hiszen lehet, hogy nem is valódi.

Aztán, ahogy hazafelé ballagott, egyre jobban kezdte húzni a zsebét a nyaklánc: hogy aggódhat most az, aki elvesztette... mi lesz, ha rájönnek, hogy ő tette el, mit fognak róla gondolni az emberek? 

Egyre bosszúsabban gondolt a rá váró eseményekre. A helyi bolt előtt gondolt egyet, és kivette a zsebéből az egyre nehezebbé váló terhet, s egy jól irányzott mozdulattal a hirdetőtábla melletti bokor tövébe dobta.

Pedig mennyi mindent megvehetett volna az árából: új cipőt a mostani lyukas helyett, új kabátot a hideg tél beköszönte előtt, normális ágyneműt – a mostani már kifakult. De nem!

Nem tehette csak úgy el… Ő nem olyan! Otthon sokáig hánykolódott az ágyában, mire el tudott aludni. Reggel az első útja a bolt elé vezetett. Remegve bízott abban, hogy senki sem találta még meg az ékszert.

Sokan álldogáltak a biciklitároló mellett, várva a nyitásra. Óvatosan odasomfordált a bokorhoz, és mint aki véletlenül leejti a táskáját lehajolt.

– Nézzétek! Mit találtam! – emelte fel a láncot úgy nézve a kincsre, mint aki most látja először. 

Mindenki odasereglett.

– Ez a polgármester asszonyé lehet, tegnap agyba-főbe kereste, az egész falut felforgatta érte… – állapították meg többen. – Milyen szerencsés vagy, hogy Te találtad meg… – veregették vállon. – Vidd be neki a hivatalba, hadd örüljön!

Nagy is volt a boldogság: kiderült, hogy egy régi családi ékszerről van szó, aminek bár nem sok karátos az aranya, de annál nagyobb az eszmei értéke. 

– Hálás vagyok magának… Cserébe a becsületességéért kérhet bármit, teljesítem… – ajánlotta fel az asszony.

A férfi sokáig habozott, és tiltakozott. Majd hosszas rábeszélés után kinyögte:

– Ha lehetne… Ha lehetne… Szeretném, ha biztosítva lenne a munkahelyem év végéig… Mert egyébként már a hónap végén lejár… Tudom nagy kérés, de…

– De teljesítve lesz – fejezte be a polgármester helyette a mondatot.

Lett új cipője, új kabátja, új ágyneműje – s végre nem látta olyan kilátástalannak a helyzetét.