A szerencse fiai - Napi 1perces

Írta: ,

Alig látott a fáradtságtól. Nem kellett volna munka után még bevállalnia a főnökénél a fürdőszoba kifestését, de nem mert nemet mondani sem, hiszen az is lojális volt vele, amikor a pici fia született. 

Elengedte úgy három napra, hogy sem betegszabadságra nem kellett mennie, sem a szabadnapjaiból nem vonta le, sőt még rendkívüli bérkiegészítést is kapott. Igen. Ennyit megérdemelt a főnöke. Sajgó tagokkal ült be az autójába.

– Holnap ráérsz ebéd után bejönni… Pihend ki magad… – kiabált utána a férfi, és ő hálásan intett búcsút neki. 

Igen. Milyen figyelmes: tudja, hogy vinni kell a picit a kórházhoz – s ő is szeretne ott lenni. Nem hiába: vannak még jó emberek. Alig várta már, hogy hazaérjen.

Alig látott tovább az orra hegyénél. Még azt az ősrégi szarukeretes szemüvegét is elhagyta valahol nagy igyekezetében. Óvatosan tapogatózva eljutott a bicikli-támasztóig – nagy csattogások közepette kiráncigálta a rozoga rozsdafészket, s rátámaszkodva kiaraszolt vele az útra. 

– Te, Jani! Ugye nem akarsz felülve menni? – kiáltott utána a kocsmáros. – Gyere, várd, meg amíg bezárok, hazaviszlek! Még elesel a végén!

– Nem… Nem kell. Boldogulok… – dadogta a férfi, és megpróbálta áttenni a lábát a vázon. Sikertelen próbálkozásait hangosan szitkozódva kommentálta – a fene ebbe a nyavalyás biciklibe! Hogy a fekete ragya törjön ki azon, aki kitalálta! 

Sokadik kísérletét végre siker koronázta: nyeregbe került, s el tudott indulni.

– Látod? Nem esek én el! Akit Győzőnek kereszteltek azon nem fog ki semmi… Még a Te pancsolt borod sem… – rikkantotta, miközben akkora hajtűkanyarokat írt le a kerékpárjával, hogy bármelyik kaszkadőr megirigyelhette volna. 

– Győző! Győző! Valaki onnan fentről biztosan foghatja a kezed… – nézett utána a kocsmáros, majd visszament az épületbe.

– Bizony… Haza kell érnem… Vár már az én kis csillagom… Hű, de várhat már… Igaz, arénázik majd egy kicsit, ahogy szokott, de ha megtudja, mit viszek neki ajándékba, egyből elakad a hangja – tapogatta meg zsebében lapuló csomagot a férfi, aminek eredményeképpen úgy kifordult alóla a bicikli, mintha jégre futott volna, s ő, mint egy agyontaposott béka karjait-lábait szétdobva terült el az aszfalton.

– Nocsak! Nocsak! Ezt meg mi lelte? Gyártási selejt… hogy ledobott magáról! De Isten bizony szétverem… Csak egyszer érjek haza! Szétverem én porcikákra… – nyögte elhaló hangon, majd elszenderedett.

Csodálkozva nézett a műszerfalon villogó piros jelzésre. Elfelejtett tankolni… Csak hazáig bírná már ki. De nem fogja. Egyre csak lassult, és lassult, majd rángatózni kezdett. De jó! Halálra van fáradva, s most gyalogolhat a sötétben. Megához vette a táskáját. Lezárta az autót. Elindult. Alig tett pár lépést, valamiben megbotlott, s elveszítve egyensúlyát, elesett.

– Mi a franc van itt? 

– Mit képzel? Szálljon le a lábamról azonnal! – kiáltott valaki mellette.

Bekapcsolta a mobilját. A kékes fényben egymásra meredtek.

– Maga őrült, már azt hittem átgázol rajtam a kocsijával…

– Maga az őrült, szeszkazán! Minek fekszik itt a koromsötétben kivilágítatlanul…

Mindketten hallgattak. Aztán egyszerre tört ki belőlük a nevetés. 

– Kivilágítatlanul? Ez jó…

– Ja. Tényleg.

Akkor és ott úgy érezték, mindketten a szerencse fiai…