A sors bosszúja - Napi 1perces

Írta: ,

Ott feküdt a járdán, magzatpózba kuporodva – és megpróbálta védeni az arcát a kíméletlen rúgásoktól. 

– Nesze! Ezt akartad, vén majom? Akkor most megkapod… – szitkozódott fölötte a fiatal fiú, és csak rúgta-rúgta, mint egy focilabdát.

– Hagyd már abba! Elég lesz! Nem látod, hogy már mozogni sem képes! – próbálta lefogni a barátnője, nem sok sikerrel.

– Addig verem, míg levegőt vesz! 

Minden pillanat örökkévalóságnak tűnt, minden ütés mázsás súlyként nehezedett rá – de nem tudott mit tenni: erőtlen volt, és sebezhető. 

– Kérem! Kérem, hagyja abba! – nyögte, miközben próbálta letörölni a vért, ami folyton a szenébe folyt. 

– Könyörögsz? Nézd már, Csilluskám, még könyörögni is tud… Bezzeg akkor nem könyörgött, amikor ellopta a pénztárcádat…

– Nem loptam el, leejtették, csak vissza akartam adni… Én soha nem loptam még senkitől semmit…

– Persze! Na, ne nevetessen öreg! Azt hiszi, elhiszem ezt a mesét? Ennyire naivnak látszom? Pont egy ilyen koszos hajléktalan, mint maga fogja visszaadni? – újra rúgásra lendítette a lábát.

Az öreg összeszedve minden maradék erejét hirtelen elgördült a rúgás elől, így a fiú lába a betonoszlopot találta telibe, s jól hallható reccsenéssel tört el.

A fiú csillagokat látott a fájdalomtól, szűkölve rogyott az öreg mellé fájó sípcsontját tapogatva. Ott feküdt a járdán, magzatpózba kuporodva – és egyetlen mondat zakatolt a fejében: „ Ez a sors bosszúja a tetteimért”.